Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. július 4.

Mezítláb

„A futás az a rendkívüli képesség, amely emberré tett minket – és ez azt jelenti, hogy minden ember birtokában van ennek a rendkívüli képességnek.” Ezzel a vélhetően bombasztikusnak szánt és az amerikai életmód-tanácsadó könyvek formavilágát idéző borítón elhelyezett idézettel próbálja érdekessé tenni a kiadó a Futni születtünk című könyvet az emberek számára. Ez sajnálatos, hiszen az állítás több szempontból is nettó butaság. Az evolúció mechanizmusainak teljes félreértéséről tanúskodik az, ha a szerző egyetlen tényezőt, a futást gondolja az emberré válás kizárólagos okának. Még nagyobb hiba azt gondolni, hogy ha egy képesség a múltban fontos szerepet játszott az evolúcióban, azt szükségszerűen birtokolja a jelenben minden ember (vagy akár egyetlen ember is). Az már említésre sem méltó, hogy természetesen nem minden ember képes futni, betegség vagy baleset következtében.


Mindez azért kellemetlen, mert a könyv írója, Christopher McDougall különös hangsúlyt szeretett volna fektetni a tudományosságra, amikor egy (a futóberkeken kívül) kevéssé ismert mexikói indián törzs figyelemre méltó futóatlétáiról írt riportkönyvet. A szerző egyébként a Men’s Health nevű, férfiakat célzó fitneszmagazin szerkesztője. A Futni születtünk is leginkább a futást életmódszerűen űző olvasók számára lehet érdekes.
Pedig a könyvnek vannak közérdeklődésre számot tartó fejezetei is. Nem is annyira az emberi evolúcióról való elmélkedés, amely – a könyv üzenete szempontjából érthető módon – a futás mindenekfelett való fontosságát hangsúlyozza (amely elmélet korántsem mondható általánosan elfogadottnak tudományos körökben). Hanem sokkal inkább a mexikói tarahumara indiánok életmódját leíró fejezetek. Ezek az emberek a népüket futó embereknek nevezik, ami nem csoda, ha igaz az, hogy szinte napi rutinként futnak egyhuzamban száz kilométereket. Ez a táv már az úgynevezett ultramaraton kategóriája, azoknak a futásfüggőknek találták ki, akiket a sima 42 kilométeres táv már nem elégít ki. (Itt a függő szó használata nem metafora, hiszen a hosszútávfutás közben a szervezetben felszabaduló tudatmódosító vegyületek hatásmechanizmusa nagyon hasonlít például a heroinéhoz.)
Hogy mitől képesek ezek az indiánok elképesztően hosszan futni? Természetesen a hagyományos társadalmakban élő emberek „természetes” életformája miatt, amely definíciószerűen jobb, mint a nyugati civilizáció. Az életformájuk egyik eleme például a cipőjük. Pontosabban annak hiánya, minthogy csak a lehető legegyszerűbb szandált hordják, szinte mezítláb futnak. Itt persze megjelenik ellenpontként a nyugati, ellustult társadalmakban gyártott túlpárnázott futócipő. Ez az állítások szerint elkorcsosítja a lábat, és a sérülések megelőzése helyett ez okozza a legtöbb futósérülést. Ezt mondják azok a szakértők, akik legtöbbje valamilyen „alternatív” futócipőt áruló üzlet tulajdonosa, alkalmazottja. Aztán a tarahumarák futóstílusa is nagyon egyedi… – de ezen a ponton a történet megint elveszíti az érdekességét azok számára, akik a futásban nehezen találják meg a szépséget. És fölteszik maguknak a kérdést: ha tényleg olyan verhetetlen ez a módszer, miért látunk csak kenyaiakat és néha etiópokat a maratoni versenyek dobogóin? Hol vannak a tarahumarák?
A futás kétségtelenül jó dolog: az egyik legegyszerűbb, legolcsóbb, mégis a leghatékonyabb mozgásforma. Ahogy bármilyen tevékenységben, a futásban is kitűzhetünk magunk elé célokat, amelyek elérése örömet szerezhet.
De e mögé kár tudományosnak hangzó és a közhangulatnak tökéletesen megfelelő téziseket kreálni.
(Christopher McDougall: Futni születtünk. Park Kiadó, Budapest, 2013. Ára: 3900 forint)

2013. július 13.