Egy amerikai jótékonysági szervezet ezer táblaszámítógépet osztott szét Afrikában, az ottani írástudatlan gyerekek pedig maguktól rájöttek a használatukra. A támogatók szerint a számítógép a felemelkedésük kulcsa, de a kritikusok szerint sokkal fontosabb lenne az élet elemi feltételeit megteremteni, mint a nyugati világ luxustermékeiből küldeni nekik.
Százdolláros laptop. Ezzel a szlogennel hirdették 2006-tól kezdve a Minden gyereknek laptopot projekt vezetői tervüket. A százdolláros ár akkoriban szinte (mint utóbb kiderült, ténylegesen is) elérhetetlen álomnak tűnt. A Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) médialaborjának gyámkodása alatt megszületett alapítvány végül valamivel kétszáz dollár fölötti áron tudta kínálni a nyílt forráskódú Linux operációs rendszer egyik változatát futtató, kicsit butácska, de a célnak megfelelő számítógépeket a szegény országok kormányainak.
Bár az elmúlt hat évben a kezdeményezésről szóló hírek inkább a vezetők közötti vitákról szóltak, öszszességében sikeresnek nevezhető a program: negyven országba hárommillió számítógépet szállítottak.
A technológia fejlődése mára tette lehetővé, hogy tényleg száz dollár körüli áron tudják adni a számítógépeket. Ezek már nem laptopok, hanem érintőképernyővel működő táblakomputerek (tabletek), amelyeket a Motorola gyárt. Minthogy a célországok településein egyáltalán nem magától értetődő a mindig hozzáférhető elektromos áram, a tabletek rugalmas gumitokjába napelemeket rejtettek, amelyek feltöltik a számítógép akkumulátorait.
– Kenyában és magyarországi kistelepüléseken is vizsgáltam az oktatási informatikai eszközök szerepét a tanításban. Mindkét helyszínen egyértelmű volt, hogy azonnali intézkedésekre van szükség ahhoz, hogy a tanulók ne hulljanak ki az oktatási rendszerből – mondja Kárpáti Andrea egyetemi tanár, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kommunikáció és UNESCO Multimédiapedagógia Központ vezetője. – Bár az alapvető infrastruktúra sincs meg mindenhol, a közellátások, például a vezetékes víz vagy az áram bevezetése hosszadalmas folyamat: mire bármit is elérnénk, a kezdetben ott tanulók már rég nem járnak iskolába, és elveszítették felemelkedési esélyeiket. A számítógépek segítségével viszont már fél év alatt jelentősen javulhatnak gondolkodási képességeik, jobban értik az írott szöveget, és az ábrák, képek segítségével eredményesebben sajátítják el a tananyagot. Ezzel jelentős esélyt kapnak a továbbtanulásra, majd a szakképzettséget igénylő munkahelyek megszerzésére is. A laptopkampány költségei eltörpülnek mondjuk az áram bevezetésének ára mellett. Tehát egy ilyen, tanártovábbképzéssel kísért közoktatási innováció könnyebben megvalósítható, és a hatása is gyorsabb.
A Minden gyereknek laptopot fókusza az utóbbi időszakban láthatóan eltolódott a lexikális információk átadásától a tudásmegszerzések elsajátítása felé. Magyarul csak az eszközt adják a gyerekek kezébe, de nem mondják meg nekik, hogy mit tanuljanak a segítségével. Az év elején ezer tabletet osztottak szét lezárt dobozokban etiópiai falvakban, és semmiféle használati utasítást nem mellékeltek hozzájuk. Bár ennek nem is lett volna sok értelme, mert ezekben a falvakban jó eséllyel még senki nem látott soha leírt szót, mindenki írástudatlan. Ennek ellenére a gyerekek csakhamar használatba vették a gépeket. Nicholas Negroponte, a program vezetője egy minapi sajtótájékoztatón elmondta, hogy öt percen belül rájöttek, hogyan kell bekapcsolni, és öt nap múlva már negyvenhét programot indítottak el rajta. Hamarosan a gépről tanult dalokat énekelték a faluban, és öt hónap múlva kitalálták, hogyan kell „meghackelni” az Android operációs rendszert. „Valami idióta nálunk kikapcsolta a tablet kameráját. De a gyerekek rájöttek, hogy van kamera, és be is kapcsolták” – így Negroponte.
A tabletek mellett az elektronikuskönyv-olvasók a tudás átadásának legdivatosabb eszközei manapság. Nem csoda hát, hogy mások, így a Worldreader nevű jótékonysági szervezet, ilyen készülékeket adományoznak a szegény sorsú gyerekeknek. Terveik szerint egymillió e-könyvet szeretnének eljuttatni Fekete-Afrikába, ahol becslésük szerint százmilliónál is több olyan gyerek élhet, akinek egyetlen könyve sincs otthon. (Ez nem egymillió e-könyv olvasót jelent, hiszen egy készülékre akár több száz e-könyvet is föltölthetnek.) Mindeddig több mint ezer olvasót, rajtuk 180 ezer könyvvel postáztak.
Az efféle készülékeknek ugyanazok az előnyeik Afrikában is, mint bárhol a világon: egyetlen lapos, pár dekát nyomó gép helyettesíthet egy egész könyvtárat, így a logisztikai, nyomtatási költségek minimálisak lehetnek. Elektronikus formában olyan könyvek is elérhetőek, amelyeket a szűk olvasói réteg miatt sosem nyomtatnak ki. A Ghánában végzett előzetes vizsgálatok eredményei biztatók: az e-könyveket olvasó tanulók olvasási felmérőkön tanúsított eredményei tizenöt százalékkal javultak. Ők több mint száz könyvet birtokolhattak, míg egy átlagos ghánai gyerek otthon négy-hat könyvhöz fér hozzá.
Hogy milyen könyveket töltenek föl előzetesen az olvasókra, azt egy hosszú listából válogatva a helyi tanárok dönthetik el, és később szabadon másolhatnak föl újabb könyveket a készülékekre. A Worldreader öt dollárt kér az adományozóktól, ezért az árért állításuk szerint egy e-könyvet tudnak eljuttatni a rászorulóknak.
Egy hasonló e-könyv olvasó kampánynak nem csak a harmadik világban lehet értelme, hiszen a tankönyvek beszerzése például hazánkban is megterhelő sok család számára. Egyetlen e-könyv olvasóval (az amortizációval nem számolva) elvileg kiváltható lenne egy diák összes tankönyve elsőtől az érettségiig.
Bár a kezdeményezők jó szándékát kevesen vonják kétségbe, számos kritikusuk van e programoknak. Sokan úgy gondolják, hogy azokon a helyeken, ahol a villany, a tiszta vezetékes víz és más, természetesnek tekinthető közszolgáltatások sem állnak rendelkezésre, nem a számítógépekkel kéne kezdeni. A nyugati adakozók pénzét alapvetőbb fontosságú fejlesztésekre is el lehetne költeni. Mások a saját szokásait, kultúráját a bennszülöttekre kényszerítő fehér ember imperialista szokásait látják visszaköszönni a programban. A kritikusok másik csoportja nem a célokkal, hanem a megvalósítás mikéntjével nem ért egyet, és főleg a kezdeményezés árát sokallja. Több felmérés is kimutatta, hogy a leszállított gépeket a kezdeti lelkesedés után egyre ritkábban használják, amelyért részben az okolható, hogy a Minden gyereknek laptopot nem sok figyelmet fordít a tanárok képzésére és a gépek karbantartására, a hibák orvoslására.
Egy másik szervezet, a Room to Read valódi könyveket nyomtat és szállít az általa épített (főként ázsiai) iskolai könyvtárakba. Szerintük 12 ezer dollárból négy-öt száz gyerek számára elegendő iskolát, könyvtárat lehet létesíteni, ami gyerekenként csak húsz-harminc dollárt jelent.
De ha feltétlenül számítógépeket akarunk adni a szegény országoknak, akkor is van olcsóbb megoldás. Az angol Computer Aid szervezet megjavítja, felújítja a régi, számukra felajánlott számítógépeket, és azokat eljuttatja a rászorulóknak. Már több mint százezer gépet osztottak szét a világ száz országában.
2012. november 17.
