Magyar hajókat vesz Líbia egy francia cégtől – tűnt föl a hír nemrég több hajózási honlapon is. Noha értelmezés kérdése, mennyire tekinthető magyarnak egy olyan hajó, amelynek francia gyártó cége többször gazdát cserélt azóta, hogy magyar alapítója negyed százada eladta, a történet mögött szövevényes, nagyra törő életút rajzolódik ki.
– Önnek is van hajója?
– Nincs.
– Korábban volt?
– Nem, soha.
– Nem is akart soha?
– Nem.
– Szereti egyáltalán a hajózást?
– Nem igazán.
Ritkán kezdődik így egy volt hajógyár-tulajdonossal folytatott beszélgetés, pláne, ha az illető Franciaországban az iparág egyik legelismertebb szereplője. Ne gondoljuk azonban, hogy az interjúalany zavarában meggondolatlanul vallott a hajókkal szembeni ellenérzéseiről. Sillinger Tibor ugyanis hozzászokhatott a nyilvánossághoz és a hallgatóság előtt tartott beszédekhez. Miután a nyolcvanas évek végén eladta hajóépítő cégét, megválasztották a francia hajóipari szövetség ügyvezető igazgatójává és a párizsi hajókiállítás elnökévé is, amely posztokat hosszú időn keresztül betöltötte. Olyan gyakorlott megszólaló, hogy állandó beköszöntője is van. Minden beszédét úgy kezdi: „Én, Sillinger Tibor, szegény tolvajok gyermeke…” – olvasható a Le Monde róla írott portrécikkében. A cikkben a legnagyobb hajógyártók képviselői méltatják Sillinger tevékenységét és személyét. De ez a történetnek csak a kevésbé izgalmas része, érdemes nyolcvan évet visszaugranunk az időben, a kezdetéhez.
Sillinger Tibor 1932-ben született Budapesten egy leányanya gyermekeként, majd a nagybátyja fogadta örökbe, akivel 1937-ben, ötévesen elhagyta az országot. Az ő szóhasználatával Franciaországba „menekült”. Noha hetvenhat évet francia nyelvi környezetben élt le, beszédén alig hallani akcentus nyomát. Az nem csoda, hogy a szaknyelvi, üzleti szavakat keresgélnie kell.
– Én valamiféle csoda vagyok, mert hiába hallok hetvenhat éve szinte kizárólag francia szót a mindennapi életem során – kivéve ha Magyarországon lakó ismerősökkel beszélek –, alig változott valamit a nyelvtudásom. A legtöbb magyar tíz év kintlét után alig tud anyanyelvén – mondja Sillinger Tibor. – A gyerekeim sajnos nem tanulták meg, így évtizedek óta tényleg senki nincs a közvetlen környezetemben, aki beszélné a nyelvet.
Fiatalkorában hamar nyilvánvaló lett számára, hogy a kereskedelem érdekli a legjobban, bármi is az üzlet tárgya. Tizenhat évesen már a „szegény tolvajok gyermekével” kezdte mondókáját, amellyel a konyhában szappanból készített, párásodást gátló csodaszereket igyekezett eladni Párizs utcáin.
– A hajózással egyáltalán nem gyermekkori érdeklődésem miatt kerültem kapcsolatba, hiszen én világéletemben kereskedőnek tartottam magamat és nem hajógyárosnak. Fiatalon mindenféle munkát kipróbáltam, de főleg utcai árusként és kereskedelmi ügynökként dolgoztam. A hajók egészen véletlenül kerültek a képbe – vázolja pályáját Sillinger Tibor. – Egy hajózási vásáron akartam összecsukható székeket árulni, gondolván, hogy egy hajón ezek praktikusak lehetnek. A szervező azt mondta, hogy jó, de azért valami hajós dekoráció jól jönne a pavilonra. Beszereztem hát egy felfújható gumicsónakot, és kiállítottam. Meglepetésemre az embereket valahogy jobban érdekelte a hajó, mint a székek, így figyeltem fel erre az iparágra. De a tervezésbe nem ártottam bele magamat soha, megmaradtam üzletembernek.
Először más gyártók felfújható hajóit kezdte árulni kiállításokon, később egy kis boltot nyitott, ahol még mindig viszonteladóként értékesítette a csónakokat. Az üzlethelyiség egyre nőtt, mígnem 1962-ben a beszállító csődje miatt úgy határozott, hogy a másoktól való függést úgy szüntetheti meg, ha maga gyártja a csónakokat. A dél-franciaországi Sillinger-gyár száz embert foglalkoztatott virágkorában, és az évtizedek során negyvennégy országba exportálta hajóit.
– A Sillinger-hajók sikerének oka talán abban állt, hogy felismertem: az általános felhasználású felfújható hajók piacára lehetetlen betörni, hiszen egy kis cég nem vehette föl a versenyt a hatalmas Zodiac gyárral. Ezért luxuskategóriájú, illetve a hadseregnek, rendőrségnek gyártott hajókkal próbálkoztunk – folytatja Sillinger. – Volt idő, amikor én gyártottam a világ legnagyobb, hat méter harminc centis felfújható csónakját, a TRS–630-as típust. Ez húsz katona szállítására volt alkalmas, és főként kommandós akciókra ajánlottuk. Gondolom, hogy harci helyzetben is bevetették a hajóimat, de természetesen erről engem nem tájékoztattak. Ma már tizenkét méteres hajókat is gyárt a nevemet viselő cég.
Sillinger mindig csak felfújható hajókat gyártott, ami mögött bevallása szerint semmi tudatosság nem volt, az élet hozta így. Ugyanolyan típusú csónakokat állított elő, mint a Zodiac, csak minden alkatrészből a luxusminőséget építette be. A felhasznált műanyag például ötször annyiba került, mint a konkurensé. Ezenkívül a Sillinger-csónakok előállítása során minden gyártási fázist kézzel végeztek. Mindezek miatt csónakjaik sokkal erősebbek, tartósabbak és drágábbak lettek, de velük egy másik ügyfélkört tudott elérni. A felfújható hajók nyilvánvaló előnye a könnyű szállíthatóság. Az akkoriban gyártott típusok legtöbbje elfért két kilencven centiméter magas és harminc centi széles vászonzsákban, így egy autó csomagtartójában is lehetett őket szállítani.
– A párizsi rendőrség még mindig azokkal a hajókkal közlekedik a Szajnán, amelyeket én adtam el neki harminc éve. Ebből is látható, hogy a felfújható csónakok a közhiedelemmel ellentétben nagyon tartósak lehetnek, ha jól meg vannak csinálva – tartja Sillinger. – Persze kilyukadnak olykor, pláne a katonai célú csónakok, de könnyű őket megfoltozni. És addig sem süllyednek el, hiszen a felfújható hajótest jellemzően öt-hat rekeszre van osztva, az épen maradt kamrák a felszínen tartják a hajót.
A negyvennégy ország között, ahová Sillinger exportált, nincs Magyarország. Pedig a tulajdonos már néhány évvel az alapítás után szeretett volna gyártó üzemet létesíteni hazánkban, ez a terv azonban hamar kudarcba fulladt. Mint meséli, akkoriban szinte lehetetlen volt itthon „okosat és hasznosat csinálni”, még egy évig sem működött a magyarországi Sillinger-gyár. Egy Budapest melletti kalapgyárban próbáltak egészen kicsi csónakokat gyártatni (a kalap- és a gumicsónakgyártás a hasonló alapanyagok és a kézi gyártási technikák révén köthető egymáshoz), de a magyar partnerek Sillinger szerint nem voltak hajlandók igénybe venni az anyacég munkatársainak szakértelmét.
Sillinger 1989-ben pénzügyi nehézségek és a tulajdonostárs feleségétől való válása miatt eladta a céget, amelynek akkor kezdődött az igazi kálváriája. Néhány évente változtak a tulajdonosai, egyik nagy cég sem tudta eredményesen irányítani a kis vállalatot. A jelenlegi tulajdonos, a Marck csoport fő profilja szerint mindenféle katonai, tengerészeti, rendőrségi, tűzoltósági felszerelést gyárt, és a Sillinger-gyárat is fenntarthatóan irányítja. Jelenleg negyven alkalmazottja van, és a legutóbbi líbiai üzlet jó időre biztosíthatja a cég jövőjét. Sillinger Tibor e kontraktus létrejöttében is szerepet vállalt, noha tulajdonosi minőségben huszonnégy éve nincs köze a céghez.
– Bár nyolcvanegy éves vagyok, és lassan nyugdíjba megyek, még a francia kereskedelmi minisztérium tanácsadójaként dolgozom. Így segítettem a Sillinger-cégnek, hogy megkapja az engedélyeket a líbiaiakkal kötendő szerződéshez. Nagyon nehéz engedélyt kapni arra, hogy valaki katonai eszközöket adhasson el Líbiának. Fontos üzlet ez a cégnek, hiszen az ötven hajó értéke egész éves forgalmával ér föl.
2013. március 16.
