Senkinek sem használ a hegymászás, a világ legönzőbb tevékenysége, tartja Solymári Dániel, szakmai körökben az egyik legismertebb magyar hegymászó, akit háromszor választottak a sportág legjobbjának hazánkban. A teológusnak tanult alpinista a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programvezetőjeként nemcsak a legmagasabb csúcsokat látta, hanem a legmélyebb afrikai nyomort is.
Életútját áttekintve jóval a hegymászó eredmények előtt megakad az ember szeme teológiai tanulmányain. Miért választotta ezt a hivatást?
– Először biológiát hallgattam az egyetemen, de már tizennyolc évesen elkezdtem szervezni első dél-amerikai hegymászó expedíciómat, így akkor félbehagytam az egyetemet. Később testnevelő tanári szakra iratkoztam be, de ott nagyon rosszul éreztem magamat. Bár sok volt a szabad időm, amelyet hegymászásra fordíthattam. Minden szempontból korlátozó érzés volt számomra az ottlét, hiszen hegymászóként furcsán tekintettek rám, és csak a legritkább esetben ismerték el teljesítményeimet. Hovatovább annak a létjogosultságát, amit csinálok. Váltani akartam tehát, és a teológiát választottam. Ebben találtam meg azt a tudományterületet, amely számomra a legmélyebb ismeretet adja az életről.
– Hogyan érkezett az életébe a hegymászás szeretete?
– Otthon a családban mászogattak kicsit a szüleim, főként a Magas-Tátrában kirándultunk. Így adott volt a minta. Már kisgyerekként nézegettem Ótátrafüreden a hegyimentőket, amint a piros ruhájukban üldögéltek az egykori palacsintázó teraszán, és nagyon imponálónak találtam férfias megjelenésüket. Így visszatekintve ez a naiv élmény meghatározó volt; érdekelt, mit is csinálhatnak.
– Említette, hogy tizennyolc évesen megszervezte első dél-amerikai útját. Hogy sikerült ez?
– A hegymászás igen sajátságos helyzetben van hazánkban, hiszen tipikusan szabadidős, hobbitevékenység, éppen ezért az állam nem támogatja úgy, mint a versenysportokat. Sokan nem is értik, miért lesz valakiből hegymászó egy klasszikusan alföldi országban. Aki mégis erre adja a fejét, az vagy őrült, vagy különc. Éppen ezért a hegymászókat nem támogatják úgy, mint a népszerűbb sportágakat űzőket. Aki hegyet akar mászni, magának kell mindent megszerveznie, és pénzt szereznie az útra. A hegymászó tehát egy személyben edzője és menedzsere is önmagának.
– Melyik ágát űzi a hegymászásnak?
– Az első perctől fogva a hegymászás őstípusával, a magas hegyi sziklamászással foglalkoztam. Ilyenkor nagy tengerszint feletti magasságban kell megmászni hosszú sziklafalakat segédeszközök segítségével. Egyébként több olyan típusa van e sportágnak, amikor az emberek nem is látnak hegyet, sőt természetes környezetet sem feltétlenül. Ehelyett beltéri mesterséges falon másznak, ami egyébként remek tevékenység, sok erőt és koncentrációt igényel, mégis más.
– Tizennyolc évesen Dél-Amerikába is sziklát mászni ment?
– Nem egészen. Tizennégy-tizenöt éves korom óta mászom, így tizennyolc éves koromra már viszonylag gyakorlottnak számítottam az európai hegyek között. A barátaimmal ki akartuk próbálni magunkat igazán nagy, hat-hét ezer méter magas hegyek között is, amelyekért az ember tipikusan Ázsiába vagy Dél-Amerikába megy. Dél-Amerika volt az elérhetőbb számunkra mind logisztikailag, mind anyagilag. De ott, Bolíviában nem sziklát, hanem hegyet másztunk, tehát magas hegyi környezetben teszteltük tudásunkat.
– Hogyan fogadták otthon, mikor elmondta alig az érettségi után, hogy elmenne Bolíviába hegyet mászni?
– Épp aznap, amikor bejelenteni készültem tervemet, a Fényes Ösvény nevű terrorszervezet végrehajtott egy turisták elleni támadást Bolíviában, és édesanyám éppen szörnyülködve nézte a híradót. Elképzelhető, hogy ezek után milyen reakciót váltott ki a bolíviai út ötlete. A hegymászás egyébként is önző tevékenység. Az ember veszélynek teszi ki magát, elvonja valahonnan a pénzt és az idejét anélkül, hogy a hegyre való feljutásnak funkciója, társadalmi haszna lenne. A világnak tulajdonképpen semmit sem használ, hogy én elmegyek hegyet mászni.
– A Földgömb magazin idei első számában ír egy patagóniai expedíciójáról. Ez már klasszikus magas hegyi sziklamászás volt?
– Csak részben. Ott a hegymászás egyik legspeciálisabb ágát, a nagyfal-mászást űztük. 2006-ban utaztunk Chilébe, minthogy Patagónia részben Argentína, részben Chile területén fekszik. Nagyfal-mászásnak nevezzük a hegymászás azon ágát, ha több száz méteres függőleges sziklafalat mászunk meg úgy, hogy ez több napot igényel, tehát ott kell éjszakázni a falon, és a feljebbjutás speciális segédeszközöket is igényelhet.
– Ezek az eszközök tehát nemcsak a biztonságot szolgálják, hanem nélkülük nem is lehet haladni?
– Így van, míg a klasszikus sziklamászásban csak defenzív eszközöket használunk, amelyek az esés mértékét csökkentik, de nem segítenek a mászásban, addig itt közvetlenül is használjuk az eszközöket a továbbjutáshoz. A mesterséges sziklamászást ott kell alkalmazni, ahol technikailag olyan nehéz a fal, hogy lehetetlenné teszi a klasszikus mászást. Előfordul, hogy a fal teljesen tagolatlan, szinte tükörsima. Ilyenkor a feljebb jutáshoz pontokat [rögzítésre alkalmas eszközöket] helyez el az ember a falban, és ezekre függeszti kötéllétraszerű segédeszközeit.
– Az ilyen sziklamászás során mindenki egyedül halad előre, vagy inkább csapatban dolgoznak?
– A hegymászók blokkokban, ötven-hatvan méteres kötélhosszokban haladnak fölfelé. Az elöl mászó helyezi el a rögzítési pontokat, az utolsó pedig visszaszedi őket. Manapság már igyekszünk olyan eszközöket használni, amelyek nem tesznek kárt a természetben, így a falat jószerivel olyan állapotban hagyjuk el, ahogy találtuk. Az eszközök visszaszedésére azért is szükség van, mert egy-egy ilyen fal több száz méteres, gyakran kilométeres magasságú. Nincs olyan hosszú kötél, annyi eszköz, ami elég lenne, ha mindent ott hagynánk. És nem is számítana ma már etikusnak.
– Mekkora felszerelést visznek ilyenkor magukkal?
– A magas hegyi nagyfal-mászás szélsőségesen eszközigényes tevékenység. Ráadásul a megmászható nagy sziklafalak gyakran távol esnek a civilizációtól, és a mászás hosszú falban tartózkodást igényel, így már az elegendő ivóvíz odaszállítása sem egyszerű a fal lábához. Csak a felszerelés több száz kilogrammot nyom, és akkor nem is számoltuk a vizet, élelmet. A falon aztán már tényleg nincs lehetőség utánpótlásra, így ha beköltözik egy mászóparti egy nagy falba, és ott van megszakítás nélkül akár hetekig, akkor mindent maga után kell húznia. A vizet hordókban, más felszerelést hatalmas zsákokban húzza egyre följebb a falon. A fölhúzás csak izomerőből történik – csigarendszerek segítségével –, motorizált eszközöket nem használunk. Mindezek miatt nagyon lassan haladhatunk, egy nap alatt időnként csak ötven-hatvan métert.
– A laikus számára talán az éjszakázás a legbizarrabb a falon. Hogyan képes aludni, amikor tudja, hogy nincs semmi ön alatt?
– Nagyon kényelmes a függőágy, a körülményekhez képest egész komfortos. Afféle felakasztott sátorként lehet elképzelni, az alját alumíniumkeretre feszített vászonszerű anyag adja. Alvás közben ugyanúgy ki vagyok kötve a falhoz az ágytól függetlenül is, mint nappal. Reggel szétszedjük az ágyat, elcsomagoljuk, és megyünk tovább. Volt már, aki kiesett az ágyból, méghozzá éppen Patagóniában, minthogy talán ott tud a legmostohább lenni az időjárás.
– A nagyfal-mászókról megjelenő képriportok általában verőfényes időben készített fotókat mutatnak be, ahol a hegymászók élvezik a napsütést mászás közben. De gondolom, nem állandóan ilyen az időjárás.
– Patagónia Dél-Amerika legdélebbi részén helyezkedik el, itt csapnak össze az Atlanti- és a Csendes-óceán felől érkező légtömegek. A hegység így, geológiai jellegzetességeiből adódóan, természetes szélcsatornaként működik, és elképesztő szelek alakulhatnak ki a falak mentén. Amikor ott voltuk, nyáron, nem volt nagyon hideg, fagypont alá csak kissé süllyedt a hőmérséklet. Viszont igen rapszodikusan változott az időjárás, egy órán belül ingadozott plusz tíz és mínusz tíz fok között, napsütésből hóesésbe ment át.
– Mennyi pénzt költ a hegymászásra?
– Külön kell választani a felszerelés árát és az utazási, szervezési költségeket. Az eszközök drágák, több millió forintba is kerülhetnek összességükben, de hosszú ideig használhatók, és gyakran a gyártók, forgalmazók segítenek a beszerzésükben. A többi viszont nem feltétlenül kerül annyiba, mint gondolnánk. Jóllehet mindenki annyi pénzt költ magára, amennyit tud és akar, de én igyekszem a kiadásaim tervezésekor figyelembe venni más, kevésbé szerencsés emberek életkörülményeit is. Ez egyfajta szolidaritás kérdése. Vagyis még ha tudnék, akkor sem lennék képes kisebb vagyont költeni egy öncélú tevékenységre. A dél-amerikai expedíciókra így mindennel együtt sosem költöttem többet félmillió forintnál. Persze ha az ember a Himalájába akar menni, ahol milliós csúcsdíjak vannak, könynyen felmehetnek a költségek személyenként sok-sok millió forintra is.
– Hogyan értékeli az utóbbi évek magyar Himalája-expedícióit? Szakmai szempontból mennyire számítanak világraszóló teljesítményeknek?
– Mindig próbáltam nemzetközi perspektívából szemlélni a teljesítményemet és terveimet, és azt figyeltem, hogy mit csinálnak a hagyományosan hegymászó nemzetek sportolói. Úgy gondolom, hogy a nemzetközi mércével való reális összehasonlítás hiányzik a magyar Himalája-vállalkozások megítélésekor. A hegymászók által közvetített – és így az emberekben róluk kialakult – kép nem minden esetben fedi a valóságot. Ezek szép teljesítmények, a világban azonban nem számít kiemelkedőnek a nyolcezres csúcsok megmászása. Szenzációként tálalni aránytévesztés. Mindezzel együtt érdeklődéssel és együttérzéssel követem az újabb és újabb eseményeket. De még a magyar hegymászásban sem csak a Himalájában történnek teljesítmények.
– Ön civilben, a máltai szeretetszolgálat programvezetőjeként, rendszeresen szervez távoli országokba irányuló vállalkozásokat. Képes valós változást elérni a világ nélkülözőinél egy Magyarország-méretű ország karitatív szervezete?
– A máltai szeretetszolgálatnál egyebek mellett az afrikai programokért felelek. Szervezetünk egy számos kormányt, jótékonysági szervezetet, egyházat tömörítő együttműködésbe kapcsolódott be, a közös cél Afrika Szaharától délre eső régióinak megsegítése. Kétféle módon támogatjuk a nélkülöző országokat. Humanitárius segítségnyújtás révén, amikor segélyszállítmányokat juttatunk el a célterületre, illetve nemzetközi fejlesztési programok segítségével. Ez utóbbiak infrastrukturális beruházásokat valósítanak meg. Óvodák, iskolák, szennyvíztisztító berendezések létesülnek. A beruházásokat követően felépített épületek, közművek tovább működnek, és folyamatosan javítják a helyiek életkörülményeit. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat a vízellátás javításában vállalt fontos szerepet, minthogy a magyar vízügyi szakemberek nemzetközileg is ismertek.
– Vannak már konkrét eredményeik ezeknek a vállalkozásoknak?
– Kenya két legnagyobb városában, a fővárosban, Nairobiban és Mombasában fejlesztettük és vezettük be a vezetékes ivóvizet a városok nyomortelepeire, illetve higiénés, úgynevezett szanitációs központot létesítettünk. Mombasa nyomortelepén előttünk nem is volt vízellátás. Gyakran a helyi maffia árusítja a vizet magasan a piaci ár felett. Persze figyelmen kívül hagyja a víz tisztaságát, így a nyomortelepen született ötévesnél kisebb gyerekek ötöde a szennyezett vízzel összefüggő betegségekben hal meg.
Solymári Dániel Budapesten született 1982-ben. Tanulmányait az Esztergomi Hittudományi Főiskolán és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen folytatta. Jelenleg a Magyar Máltai Szeretetszolgálat programvezetőjeként dolgozik. Hegymászó, alpinista, fő érdeklődési területe a magas hegyi sziklamászás. Legjelentősebb expedíciói Bolíviába, Peruba, Chilébe, Alaszkába vezettek. Háromszor választották az év hegymászójává. Írásai rendszeresen jelennek meg az Új Emberben, A Földgömbben, az Élet és Tudományban.
2013. március 23.
