A Balatonból egy nemrég elhamvasztott hölgy hamvait tartalmazó urnát mosott partra a víz. A kegyeletsértőnek tűnő cselekedet nyomai a temetkezési szokások átalakulására hívják föl a figyelmet. Egyre többen viszik haza hozzátartozóik maradványait, amiben a kisebb költségek mellett a hagyományos temetői szolgáltatásokkal való elégedetlenség is szerepet játszik.
Siófokon a strandon fürdőzők műanyag edényre lettek figyelmesek, amelyről a rajta lévő összetéveszthetetlen képek és feliratok alapján nyilvánvalóvá vált, hogy elhamvasztott holttest földi maradványait tartalmazza. Nem lehetett régóta a vízben, mivel az urna felirata alig halványult el, így a hozzátartozók kilétére is hamar fény derülhet. Nekik kell majd megválaszolniuk azt a kellemetlen kérdést is, hogy miképp kerültek a tóba a tavaly elhunyt, Csanádpalotán elhamvasztott 63 éves nő hamvai. Vélhetően magánszervezésű temetési szertartás alkalmával dobták a vízbe az edényt, mégis szokatlan, hogy nemcsak a hamvakat szórták a tóba, hanem a lezárt urnát dobták bele. E körülmény súlyosabban veti föl a kegyeletsértés gyanúját.
A legkülönfélébb helyekről egyre gyakrabban előkerülő, hamvakat tartalmazó urnák a maradványok hazavitelének terjedő gyakorlatára hívják föl a figyelmet.
– Tavaly csak a Budapesti Temetkezési Intézettől ezerkétszáznál valamivel több esetben vittek haza urnát a megrendelők, ami összes temetkezési szolgáltatásunk több mint hat százaléka. Mivel csak Budapesten harmincöt-negyven kegyeleti szolgáltató működik, a fővárosban hazavitt urnák számáról nincs tudomásunk, de a szám az ezerkétszáznak akár a többszöröse is lehet. Az urnakiadások száma évről évre növekszik, a növekedés üteme a Budapesti Temetkezési Intézetnél átlagosan évi három-négy százalék körül van – válaszolja kérdésünkre Csébi Tamás, a Budapesti Városüzemeltetési Központ helyettes kommunikációs vezetője. – A hamvak hazavitelének főként anyagi okai vannak, de változóban van a kegyeleti kultúra is. Azaz ma már nem olyan fontos, hogy az elhunyt hozzátartozókhoz egy adott hely, azaz sír tartozzék. Ezt támasztja alá a temetőn belüli szórások térnyerése is. Attól a pillanattól fogva azonban, hogy a megrendelő átvette az urnát, semmilyen információval nem rendelkezünk a további sorsáról.
A mostanában terjedő (vagy csak divatjukat élő) szertartások korántsem ismeretlenek, évezredek óta gyakorolják őket szerte a világon, bár jellemzően tőlünk távol élő kultúrákban.
– Egyidős a rétegzett társadalmak történetével a temetkezés története. A vadászó-gyűjtögető ősemberek, illetve némely ma élő, hasonló életmódot folytató természeti népek nem foglalkoznak különösebben az elhunytak sorsával – mondja Kézdi Nagy Géza régész-kultúrantropológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem kulturális antropológiai tanszékének munkatársa. – A temetők létesítésének előfeltétele volt a letelepedett életmód, a települések alapítása. A honfoglalás kori temető például a társadalom tükre volt. A temető közepén helyezték el a törzs vezetőinek holttestét, és ahogy haladunk kifelé a temető középpontjától, úgy követték egymást az egyre alacsonyabb rangú emberek sírjai.
A temetkezési rítusok kialakulása egyszerre következménye a holtak tiszteletének és a holttestek jelentette közegészségügyi kockázat felismerésének. A hamvasztásos temetés a régmúltban éppen ezért főként a melegebb éghajlaton élő népekre volt jellemző, hiszen ott gyorsabban terjednek a fertőzések. Bár a hamvasztást gyakoroló kultúrákban kevesebb hangsúlyt fektettek az elhunyt sírhelyére, mindez nem jelenti azt, hogy a szertartásnak ne lett volna a túlvilági életbe való átlépést segítő szakrális tartalma. Az ókori görögöknél is máglyán hamvasztottak, de az elhunyt mellé pénzt tettek túlvilági kiadásai fedezetéül.
– Nagy élményem volt megfigyelni az indiai Benáreszben, ahogy az elhunyt hozzátartozói megjelennek a kijelölt templomnál, ott kifizetik a felhasznált tűzifát, majd elhamvasztják a holttestet. Ezután a hamvakat beszórják a Gangeszbe, amely hitükben a túlvilágra vezető útként jelenik meg – folytatja Kézdi Nagy Géza. – A temetkezési szokások kialakulását tehát nagymértékben a környezeti körülmények befolyásolták. Sokszor azért hamvasztanak, mert másként egyszerűen nem lenne hely temetni. Az észak-amerikai indián kultúrákban az erdei fákon kialakított állványokra helyezték a holttesteket, ahonnan állatok távolították el őket.
A kegyeleti kultúra változásaként tehát a hazavitt hamvak egy részét – akár a szokásos szertartás árát többszörösen meghaladó költségű – egyedi ceremóniával bocsátják végső nyugalomra. A külső szemlélő számára esetenként különcködésnek tűnő gyakorlat hátterében sokszor a temetés személyessé tétele áll.
– Általában a gondoskodási vágy hajtja az egyedi temetkezési módokat választó embereket. Ez igaz a drága és az olcsó szertartásokra is. Ügyfeleink számára az a fontos, hogy az elhunyt személyiségéhez illeszkedő vagy az utolsó kívánságának megfelelő búcsúszertartást kérjenek – nyilatkozta lapunknak Gőcze Edit, a Lélekhajó Temetkezés kegyeleti tanácsadója, temetésrendezője. – Sok olyan esettel találkozunk, amikor régi nyaralások helyszínére, tengerhez, óceánhoz szeretnék elvinni a halott hamvait. Magyarországon azonban a külföldön különlegesnek számító temetkezési módokra alig volt még példa, talán a hajóról vagy repülőről történő elszóratás tér el legjobban a hagyományostól. Az egyedi temetkezési szertartásokra szakosodott Lélekhajó Temetkezés honlapján szereplő megoldások közül – amelyeket sokan talán túl extrémnek találnak – a hajóról történő vízbe szórás valóban az egyik legkonvencionálisabb lehetőség. A hamvakat a régmúlt ereklyékhez fűződő szokásainak modern megfelelőjeként ékszerekbe is be lehet építeni például, amelyeket aztán a hozzátartozók hordhatnak. Ennél is furcsább, hogy egy külföldi vállalkozás bakelitlemezbe préseli a hamvakat, és a lemezre az elhunyt kedvenc zeneszámait rögzítik. 800 ezer forintnál kezdődik az űrtemetés ára. Ekkor a hamvak kis részét kilövik az űrbe, és az vagy Föld körüli pályára áll, vagy elindul a csillagok felé. Még egyetlen magyar ember maradványai sem hagyták el a bolygót, de a vállalkozás egyik – élő – ügyfele előtakarékosságból elkezdte törleszteni a saját feljuttatását.
A repülős elszórás sokkal gyakoribb. Erre lakott területen kívül, víz fölött van lehetőség, és 115 ezer forintért érhető el. A légi elszóratás olyan népszerű, hogy a legális lehetőségek megjelenése előtt sem volt példa nélküli. Iparági pletykák szerint előfordult, hogy a meteorológiai méréseknél használatos léggömbökre kötözték a hamvak edényét, majd amikor a ballon kipukkadt a felső légkörben, a hamvak eloszlottak az atmoszférában.
Gőcze Edit elmondása szerint sokan nem kérnek tőlük egyedi búcsúszertartást, mindössze az elhunyt hamvait és a vízi elszóratásnál használatos lebomló, természetbarát urnát rendelik meg. Ebből nyilvánvaló, hogy a hozzátartozók maguk fogják vízre bocsátani, esetleg a természetben, kertben eltemetni az elhunyt hamvait. A közvetlen vízbe szórás egyetlen helyen legális Budapesten: a Népsziget déli csücskével egy vonalban, a Duna közepén. Akik életük során nagyon kötődtek a természethez, gyakran maguk kérik, hogy maradványaikat kedvenc kirándulóhelyükön helyezzék el. Sok család ezt meg is teszi, megint csak törvénysértést követve el, hiszen a hamvak elhelyezéséhez szükség van a terület tulajdonosának engedélyére. Az igény tehát létezik, nem csoda, ha vállalkozó is akad, aki megoldást talált a kielégítésére. A jövő hónapban induló Emlékerdő elnevezésű projekt magántulajdonú erdőkben üzemel. Itt a hamvak nem hagyományos sírkövek alatt, hanem fák, bokrok aljában nyugodhatnak majd.
A hazavitt hamvak, bár ez tűnhet az elhunyt elhelyezése legegyszerűbb megoldásának, számos nehézséget okoznak a későbbiekben. Miután az elhunyttal legszorosabb kapcsolatokat ápoló generációtól a következő nemzedék örökli az ingatlant, esetleg eladják a házat, gondot jelenthet a hamvak további sorsa. Ilyenkor szinte elkerülhetetlen a kegyeletsértés, hiszen a hivatalos szervek és a temetkezési cégek ekkorra már általában nem képesek követni a földi maradványok útját. Tavaly per is lezajlott ez ügyben a nyíregyházi bíróságon. Ott az elhunyt fia vitte haza a hamvakat, amelyeket korábban az elhunyt apjának sírhelyén helyeztek el. Amikor lejárt a sírhely bérleti joga, ahelyett hogy újra kifizették volna, inkább hazavitték az apa hamvait a nagypapa utólag elhamvasztott csontjaival együtt. Erről azonban nem értesítették az elhunyt testvérét és annak családját, akik beperelték őket kegyeleti joguk megsértése miatt. Az ítélet szerint az alperesnek át kellett adnia a hamvakat, és 500 ezer forint kártérítést kellett fizetnie. Az ítéletet megfellebbezték, de a Debreceni Ítélőtábla helybenhagyta.
– Jelenleg sem törvény, sem más jogszabály nem rendelkezik arra vonatkozólag, hogy melyik gyermeke viheti haza az elhunyt urnáját. Ha a családtagok között nem jó a viszony, gyakran felmerül a kérdés, hogy ki intézheti a temetést, ki állíthat síremléket, ki viheti haza az urnát – tájékoztat Csébi Tamás. – A Budapesti Temetkezési Intézet jogi lehetőségeit figyelembe véve próbál közvetíteni a családtagok között, de nem hatóság, ezeket a kérdéseket eldönteni nincs sem joga, sem lehetősége. Fontos, hogy a rendelkező személyére vonatkozó adatokat sem a temetői törvény, sem az adatvédelmi jogszabályok miatt nem adhatunk ki, így egy kiadott urna esetében nem mondhatjuk meg, ki vitte haza, azaz akinek nincs tudomása az urna hollétéről, annak egyértelműen sérülnek a kegyelet lerovásához kapcsolódó jogai.
Sokak szerint a jelenleg gyakran előforduló visszás helyzetek hátterében a temetkezési törvény hamvak hazavitelét szabályozó (pontosabban kevéssé szabályozó) rendelkezései állnak.
– Közegészségügyi és környezetszennyezési szempontból is aggályos, hogy a döntően szociális okok miatt hazavitt hamvak későbbi sorsát semelyik hatóság nem képes követni. Ha több hozzátartozó van, az is követhetetlenné válik, hogy ilyen esetben mindegyikük tud-e élni kegyeleti jogával. A probléma forrása, hogy a hamvak semmilyen regisztrációjára nincs szükség a jelenlegi szabályozás szerint – mondja Gelencsér Attila, a Fidesz parlamenti képviselője, akit Puskás Béla, a Somogy Megyei Temetkezési Szolgáltató Kft. ügyvezetője, illetve az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület képviselői megkerestek a temetkezési törvény módosításának általuk kidolgozott koncepciójával. – Németországban például a hazavitt hamvakat az adott ingatlan földhivatali nyilvántartásában széljegyként be kell jegyezni, így tulajdonoscsere esetén követhetővé válik azok holléte.
A temetőkről és temetkezésről szóló, jelenleg hatályos 1999. évi XLIII. törvény kimondja, hogy „az eltemetés módjára és helyére nézve az elhunyt életében tett rendelkezése az irányadó, amennyiben ez nem ró az eltemettető személyére aránytalanul nagy terhet”. A hamvak hazavitelét szabályozó passzus tételmondata szerint „a kiadott urna bármely olyan ingatlanon, illetve temetkezési emlékhelyen elhelyezhető vagy eltemethető, ahol a tulajdonos (kezelő), továbbá az ingatlan jogszerű használója ehhez hozzájárult, és a kegyeleti igények biztosíthatók”.
A kegyeleti szolgáltatásokban érdekelt szereplők véleménye megoszlik arról, hogy e rendelkezések szigorításra szorulnak-e.
– Valóban rendkívül megengedő a magyar szabályozás, sokkal hathatósabb nyilvántartási kötelmeknek kellene eleget tennie, hiszen 1983 óta lehet a hamvakat hazavinni, és azóta országosan tízezernél is több elhunyt lehet, akikről nem tudni semmit – tolmácsolja a Budapesti Temetkezési Intézet illetékeseinek véleményét Csébi Tamás.
– Semmiképp sem korlátoznám a hamvak hazavitelének lehetőségét, hiszen sok esetben ezzel az elhunyt végakarata válik indokolatlanul teljesíthetetlenné, az önrendelkezés joga sérül. Egy hajósember például miért ne nyugodhatna hullámsírban, ha egész élete is a víz közelségéről szólt? – tartja ezzel szemben Gőcze Edit. – A Balatonban talált, műanyag urnabetétbe zárt hamvak esetének megelőzését az elérhető sírhelyárakban, a megfizethető temetői szolgáltatási díjakban, a temetkezési kultúra fejlesztésében látom.
2012. szeptember 1.
