Az éghajlatváltozás bizonyíthatóan növeli az emberi konfliktusok esélyét, állítja a Science című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány. Az összefüggés lehetősége korántsem számít újnak, az újdonság az, hogy a cikk megállapításai eddig példátlan mennyiségű adat elemzésén alapulnak. Következtetései pedig igen nyugtalanítók.
Semmiféle hasonlóság nincs egy alaszkai eszkimó és egy szudáni lakos között, gondolhatnánk, pedig sorsuk egy szempontból közös: hagyományos életformájuk vesztét olyan tényezők okozhatják, amelyek létrejöttéhez semmi közük. Az ENSZ 2007-ben az első éghajlatváltozás kiváltotta háborúnak nevezte a dárfúri konfliktust. A harc újra és újra föllángol a rivális, állattenyésztésből és földművelésből élő törzsek között. A csapadék mennyisége évtizedek óta alig éri el a korábban szokásos felét, a Szahara pedig évente majdnem két kilométerrel terjeszkedik megállíthatatlanul. Az itatóhelyek eltűnnek a homok alatt, a megmaradt vízen és legelőkön a helyieknek osztozniuk kell a sivatag felől érkező, éhhalál elől menekülő betolakodókkal. Megoldás nincs.
Megoldást a kaliforniai Berkeley Egyetem és a Princeton Egyetem Solomon Hsiang által vezetett kutatói sem kínálnak egy csapásra híressé vált tanulmányukban. A szerzők nem tettek új felfedezéseket, mindössze együttesen elemezték az éghajlatváltozás és az emberi konfliktusokról eddig írt tanulmányok adatait. Mint írják, a legmegalapozottabb hatvan ilyen tanulmányt dolgozták fel. Következtetésük pedig: „Erős oksági bizonyítékát találtuk annak, hogy az éghajlati események hatással vannak a konfliktusokra, és hatással voltak rájuk a múltban is, méghozzá a világ összes régiójában.”
Ez a hatás pedig nem is kicsi: az egyes személyek közötti konfliktusok (gyilkosság, rablás, nemi erőszak) gyakorisága már akkor is négy százalékkal nő, ha a hőmérséklet csupán a természetes ingadozást jellemző statisztikai mérőszám, az úgynevezett szórás értékével nő. Ugyanebben az esetben a melegedés a csoportok közötti konfliktusok (háborúk, lázadások) esélyét 14 százalékkal növeli.
Szocioökológiai nézőpontból az összefüggés a környezeti és a társadalmi változások között, mondhatni, triviális lehet. Az emberek életkörülményeit negatív irányban befolyásoló klimatikus változások csökkentik az életfontosságú források (például a víz, táplálék, lakóhely) elérhetőségét. Ebben a helyzetben a forrásokért folyó versengés intenzívebb lesz, ennek drasztikus megnyilvánulása pedig a háború, a gyilkosság.
Csakhogy ezernyi példa hozható arra is, hogy az emberi társadalmak összetettsége folytán rengeteg olyan tényező működhet a háttérben, amelyek együttesen azt okozzák, hogy a rendszer egésze rácáfol a tankönyvekre. Így hát minden esetben szükség van arra, hogy valós adatokkal igazoljuk az öszszefüggés meglétét. Nézzük, mire jutottak a Science-cikk szerzői ez ügyben.
A tanulmányban megvizsgálják az időjárásnak az agresszióra gyakorolt hatását az egyének szintjén, valamint a csoportok, népek szférájában is. Pszichológusok sok kísérletet végeztek, amelyekben önkéntesek viselkedését elemezték, miközben változtatták a külső körülményeket. Azt találták, hogy ha melegebb van a szobában, az emberek hajlamosabbak indulatossá válni, az utakon gyakrabban dudálnak egymásra. Az amerikai Szövetségi Nyomozóiroda (FBI) statisztikáit elemezve pedig az derült ki, hogy melegebb napokon több a gyilkosság, a nemi erőszak, és több lakáson belüli erőszak történik.
A történelem során rengeteg példát lehet találni arra, hogy extrém időjárási helyzetekben felerősödtek az emberi csoportok közötti (és az azokon belüli) véres összecsapások, és e küzdelmek fellángolása olykor az egész civilizáció végét jelentette.
Érthető módon az időjárás főként a mezőgazdaságra támaszkodó társadalmakat érintette mindig erősebben, és ott is főként a szegényeket. A maja civilizáció egyes régészek szerint a hoszszan tartó szárazság miatt kitört lázadások következtében omlott össze, és szinte az összes kínai uralkodódinasztia is szárazságok alatt esett áldozatául ellenfeleinek.
A déli féltekén négy-öt évente jelentkező El Nino időjárási anomália és számos konfliktus időzítése is Hsiang és munkatársai érvelését erősíti. A hol szárazságot, hol extrém esőzéseket kiváltó légköri jelenség az utóbbi fél évszázadban a déli féltekén pusztító háborúk 21 százalékát okozhatta. Igaz ez az amerikai kontinensre és Fekete-Afrikára is.
A kutatás általános megállapításai szerint a legapróbb eltérés az átlaghőmérséklethez vagy az átlagos csapadékmennyiséghez képest növeli az agresszió valószínűségét. Minthogy a talált összefüggés nem lépcsőzetes, hanem folyamatos, nem lehet kijelölni határvonalakat, küszöböket, amelyeken belül nem érvényesül a klíma hatása.
Nem mindenki ért azonban egyet a kutatók megállapításaival, és korábban jelentek meg ehhez hasonló tanulmányok, amelyek gyökeresen ellentétes következtetésekre jutottak. A néhány évvel ezelőtt a Science-hez hasonlóan rangos PNAS folyóiratban közölt tanulmány szerzője, Halvard Buhaug, az oslói békekutató intézet munkatársa például meglehetősen szkeptikusan nyilatkozott a mostani tanulmányról. Az ő eredményei szerint, ha jobban megvizsgáljuk az afrikai konfliktusokat, amelyek első ránézésre valóban a kedvezőtlen időjárás következtében robbantak ki, azt találjuk, hogy a legtöbbnek semmi köze az éghajlathoz. A mögöttes okok között a politikai vezetés alkalmatlansága, korruptsága és az államszervezet elégtelensége a legfontosabb. A háborúkra emellett a csecsemőhalandóság, az eltérő etnikumú csoportok közelsége, a határ menti régiók népsűrűsége gyakorolhat hatást.
A Science-tanulmányt érintő kritikák fő támadási pontja az, hogy a múltban történt események között egybeesést (korrelációt) keresve próbál bizonyítani az események (így a klímaváltozás és a konfliktusok) között oksági kapcsolatot. Márpedig a tudományos eredmények statisztikai elemzésének egyik legfőbb szabálya az, hogy a korrelációs egybeesések nem bizonyítják a két jelenség közötti ok-okozati összefüggést, mert mindig lehet egy harmadik tényező a háttérben, amely mindkét jelenségre hat.
Ez az érvelés elméletben igaz, de ahogy a kutatás támogatói hangoztatják, hogyan másként lehetne vizsgálni a társadalmi folyamatok és az éghajlat összefüggéseit, ha nem a történelmi folyamatok elemzésével. (Nem lehet olyan kísérletet tervezni, hogy befolyásoljuk az éghajlatot, majd kísérleti egérként népeket telepítünk egymás mellé, és figyeljük, hogy háborúznak-e egymással.)
Azt is a szerzők szemére vetik a kritikusok, hogy semmit sem mondanak arról, milyen mechanizmus útján hatottak az általuk vizsgált meteorológiai jelenségek az ugyanakkor történt társadalmi történésekre. Márpedig – így a kritikusok – ha ez az összefüggés valóban térben és időben általánosítható ok-okozati kapcsolatot feltételez, kellene lennie valamiféle általános hatásnak, amely minden körülmények között hat és mindig egyfajta hatást vált ki a társadalom szintjén. Hsiang és munkatársai cikkükben valóban nem foglalkoznak az összefüggés mechanizmusaival, mindössze néhány közhelyszerű lehetőséget vetnek föl, amelyek ráilleszthetők bizonyos konfliktusokra, másoknál viszont egyértelműen kizárhatók.
A hatásmechanizmus megértésének szükségességére maguk a szerzők is utalnak a cikkben. Mintegy elébe menve a kritikáknak, egy korábban vitatott hátterű, mára azonban felderített és általánosan elfogadott jelenséget idéznek a klímát érintő tudományos vita analógiájaként. Mint írják, „ahhoz, hogy megvilágítsuk a kutatás jelenlegi állapotát, érdemes felidézni az 1930-as évek statisztikai elemzéseit, amelyek segítségével sikerült azonosítani a dohányzást mint a tüdőrák egyik okát, noha akkor még a tudományos közösség nem tudta részletekbe menően megmagyarázni az összefüggés mechanizmusát. Így, bár további kutatások szükségesek annak kiderítésére, hogyan hat a klímaváltozás az emberi konfliktusokra, az ehhez szükséges idő alatt sem szabad figyelmen kívül hagynunk a hatás lehetőségét. Ez véleményünk szerint a meglévő bizonyítékok veszélyes félremagyarázása lenne.”
2013. augusztus 27.
