Húsz évvel ezelőtt rendezték az első riói konferenciát, amelyen a világ országai elhatározták, hogy megpróbálják megállítani az ember okozta globális fölmelegedést. Öt évvel később megkötötték a kiotói megállapodást az üvegházhatású gázok korlátozásáról. Az egyezmény egy korszak környezetvédelmi gondolkozásának szimbóluma is, de most lejár a hatálya anélkül, hogy elért volna bármilyen eredményt.
Régi tanmese, hogy ha a békát beledobjuk a lobogó forró vízbe, azonnal kiugrik. Ám ha hideg vagy langyos vízbe tesszük, majd lassan melegítjük, vígan ellubickol, észre sem veszi, hogy fokozatosan megfő. Ezt az allegóriát számtalanszor alkalmazzák nap mint nap számtalan helyen, de leginkább a környezetvédők szeretik. Az ő értelmezésükben mi vagyunk a békák, a melegedő víz pedig bolygónk.
Nos, a valóságban sajnos még butábbak vagyunk, mint a békák. Rájuk vonatkoztatva ugyanis – a példázat híresztelésével ellentétben – nem áll meg a történet: ha forró vízbe dobjuk a békát, meghal azelőtt, hogy kiugorhatna, ha pedig melegítjük alatta a vizet, a hőmérséklet emelkedésével egyre aktívabb lesz, és megpróbál menekülni.
Mi nem ezt tesszük.
Bár a víz egyértelműen melegszik, mi boldogan, nemtörődöm módon úszkálunk benne. A lubickolás a mi esetünkben kimerül abban, hogy évről évre mélyen aggódó világkonferenciákat tartunk az éghajlatváltozásról. Lehetőleg valamilyen trópusi nyaralóhelyen, hiszen az igen felelősségteljes – és szinte borítékolható módon megegyezés nélkül távozó – delegátusoknak ki kell engedniük valahol a gőzt. A mostani, tizennyolcadik konferenciát Dohában rendezték, az előző Rio de Janeiróban volt.
Pedig a következmények mára nyilvánvalóvá váltak. Arról viták zajlanak, hogy a manapság egyre gyakoribbnak tűnő, extrém erősségű viharok – mint például az Észak-Amerika keleti partvidékére lecsapó Sandy hurrikán – a klímaváltozás vagy csak az időjárás „normális változékonyságának” következményei. Azt viszont immár kevesen próbálják tagadni, hogy a világ tengereinek szintje folyamatosan emelkedik, méghozzá sokkal gyorsabban, mint ahogy korábban jósolták. A Science tudományos folyóiratban a minap publikált tanulmány, amely tíz meteorológiai műhold három különböző módszerrel végzett méréseinek egybehangzó eredményein alapul, megállapítja, hogy az utóbbi két évtizedben csak a grönlandi és az antarktiszi jégtakaró olvadása miatt tizenegy milliméterrel emelkedett az óceánok szintje. De ez csak az ötöde a teljes tengerszint-emelkedésnek, amely meghaladja az öt centimétert.
Bár ez az öt centiméter kevésnek tűnhet, érdemes belegondolni, hogy például Grönland 2,94 billió tonna jeget veszített húsz év alatt, az olvadás üteme pedig ez idő alatt megötszöröződött. Az ENSZ Klímaváltozási Kormányközi Testülete (IPCC) 2100-ra úgy jósolt 18–58 centiméteres tengerszint-emelkedést, hogy az elolvadó grönlandi és déli-sarki jég hatását meg sem próbálta megbecsülni. E két kontinensnyi méretű földdarab annyi jeget tárol, amely teljesen elolvadva hatvan méterrel emelné a tengerszintet.
Az évforduló alkalmából egyre-másra jelennek meg az összegző tanulmányok a klímaharc eddigi húsz évéről. A szinte teljesen egybehangzó ítélet: totális kudarc. Az ENSZ környezetvédelmi programjának (UNEP) jelentése szerint a világ szén-dioxid-kibocsátása messze meghaladja azt a szintet, amely mellett lenne esély a veszélyes klímaváltozás megelőzésére. A veszélyes éghajlatváltozás elkerülése érdekében el kell kerülnünk, hogy a föld átlaghőmérséklete az ipari forradalom előtti korokhoz képest két Celsius-foknál jobban emelkedjen. A New Scientist által ismertetett tanulmány szerint ahhoz, hogy a további emelkedést megelőzzük, az kellene, hogy 2020-ban 44 gigatonnánál tetőzzön a bolygó teljes szén-dioxid-kibocsátása, majd csökkenésnek induljon. Ehhez képest, a mai trendeket figyelembe véve, ez az érték nyolc év múlva inkább 52–57 gigatonnának ígérkezik, és semmi sem utal rá, hogy ott majd megáll az emelkedése.
Ez azt jelenti, hogy ha az összes ország betartja a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére tett eddigi ígéreteit, az sem lesz elég a drasztikus következményekkel járó felmelegedés megakadályozásához. Ráadásul az UNEP kénytelen volt még magasabbra emelni előrejelzését a két évvel ezelőtti jelentéshez képest. Mindezek miatt arra számíthatunk, hogy az évszázad második felére négy Celsius-fokot emelkedik a föld átlaghőmérséklete, ami egyértelműen katasztrofális következményekkel jár a világ számos vidékén. Bár ez a négy fok nem tűnik valami soknak, jelentőségének értékelésekor érdemes belegondolni, hogy a legutóbbi jégkorszak idején, amikor a teljes és állandó eljegesedés déli határa valahol hazánk területén húzódott, az átlaghőmérséklet mindössze kilenc fokkal maradt el a mostanitól.
A globális képen sajnos az sem változtat, hogy Magyarország a hozzá hasonló államokhoz képest meglehetősen jól teljesítette vállalt kötelezettségeit a szóban forgó időszakban. (Más kérdés, hogy ez vajon a modernizáció vagy az ipari termelés kényszerű visszaesésének következménye.) A dohai klímakonferencia alkalmából közzétett klímaváltozási teljesítményindex elnevezésű mérőszám alapján felállított világranglistán hazánk a tizenkettedik helyen végzett, ezzel megelőzte az összes felzárkózó államot és minden térségbeli országot is.
A listán azt az ötvennyolc országot rangsorolták a Climate Action Network Europe nevű szervezet munkatársai, amelyek a világ szén-dioxid- és más, az üvegházhatást fokozó gázok kibocsátásának együttvéve kilencven százalékáért felelősek.
Bár egyes kritikusok szerint az efféle listák puszta léte is arra utal, hogy a valós eredmények helyett mondvacsinált versenyekkel kell újabb erőfeszítésekre buzdítani az országokat, a számokból kiolvasható fejlemények akár némi optimizmusra is okot adhatnak. A régi iparosodott országok némelyikében ugyanis pozitív fejlemények látszanak az utóbbi időszakban.
A lista első három helyét nem osztották ki, mert semelyik ország nem érdemelt ki ekkora elismerést, így a legjobban teljesítő ország, Dánia a negyedik helyen áll, mögötte pedig Svédország és Portugália. Ez utóbbi jó helyezése azonban jelzi, hogy sok ország, így Görögország, Spanyolország, Olaszország és Írország csökkenő kibocsátása nem a szemléletváltás vagy a strukturális reformok, sokkal inkább a válság következménye. Félő, alig várják, hogy fellendüljön ipari termelésük, abban a pillanatban boldogan emelik az égig szén-dioxid-termelésüket is. Pláne, hogy január elseje után, a kiotói protokoll lejártával már semmi sem korlátozza őket. Az ötvennegyedik helyen álló Kína kibocsátása tovább nő, a lista utolsó helyein pedig Kazahsztán, Irán és Szaúd-Arábia áll. Minthogy ők jórészt kőolajkivitelből élnek, bajosan várhatjuk, hogy a gazdaságuk alapját képező energiahordozók visszaszorítását célzó fejlesztésekbe fektessenek.
De hogyan jutottunk el idáig? Volt bármiféle hasznuk az eddigi erőfeszítéseknek?
Az 1997-es kiotói megállapodást aláíró államok többsége gond nélkül teljesítette a kibocsátást visszafogó vállalásait. A Nature folyóirat értékelése szerint ez azonban vajmi keveset ért a globális kibocsátás csökkentése szempontjából, minthogy a fejlődő országok továbbra is növelhették emissziójukat, Kína pedig soha nem látott mennyiségű szenet éget évről évre. A megállapodás szerint (amelytől még az aláírás előtt visszatáncolt az Egyesült Államok) a fejlett és a felzárkózó államok azt vállalták, hogy átlagosan 4,2 százalékkal csökkentik kibocsátásukat az 1990-es szinthez képest. Az aláíró országok összkibocsátása ugyanakkor 16 százalékkal csökkent. Ennek örülhetnénk is, csakhogy a világ teljes kibocsátása (tehát ebbe beleszámítanak az egyezményt nem ratifikáló országok is) 1990 óta ötven százalékkal emelkedett, főként Kína, Délkelet-Ázsia, Afrika és Dél-Amerika országai miatt (többségükre nem érvényes a kiotói megállapodás). És ahogy gyaníthatóan Magyarországon is, az aláíróknál kimutatható jelentős csökkenés nem a célzott erőfeszítésekre, sokkal inkább az elavult iparágak összeomlására vezethető vissza.
Nagyon erősen kell keresgélniük az örök optimista kommentátoroknak, ha a kiotói protokoll tényleges eredményeit akarják megtalálni. Legtöbben elismerik, hogy a föld éghajlatára „igen korlátozott” hatást gyakorolt, jelentőségét éppen ezért politikai színtéren vélik megtalálni. Eszerint példaértékű volt, hogy az ipari országok többsége kötelező érvényű egyezségre tudott jutni e kérdésben.
Azóta csak írott malasztnak bizonyuló „ajánlásokra” futotta tőlük, meg annak ígéretére, hogy a következő évben újra nekifutnak a tárgyalásnak. A kibocsátási kvóták adásvételének rendszerét is éltetik, és működőképes rendszernek tekintik. Olyannak, ami végeredményben hozzájárult a (nem túl ambiciózus) vállalások teljesíthetőségéhez. (Ezt megint csak nem mindenki látja így…)
Azokat a szerencsétlen szigetlakókat, akik tehetetlenül kénytelenek végignézni otthonuk elsüllyedését, vélhetően kevéssé elégítik ki az olyan semmitmondó szólamok, hogy „Kiotó nagy politikai kísérlet volt, amely fontos tanulságokkal szolgált, és érdemes tovább haladnunk ezen az úton”.
Hogy miért nem hajlandók a legnagyobb ipari országok valóban tenni szén-dioxid-kibocsátásuk lényeges csökkentése érdekében? Ennek hátterében az a pszichológiai jelenség állhat, amelyen a hitelkártyák és az összes erőn felül vállalt kölcsönszerződés népszerűsége is alapszik. Az emberi elme egyszerűen nincs felkészülve annak feldolgozására, hogy a jutalom, a nyereség megelőzi a fizetést, az ár megtérítését. Hiába mondják kutatók ezrei, hogy ha ma nem változtatunk drasztikusan gazdaságunk működésén (amely jó eséllyel először hátrányosan érinti majd mostani kényelmes életformánkat), akkor néhány évtized múlva sokkal rosszabb lesz nekünk. Az emberek most akarnak jól élni, és valójában nem érdekli őket, mi lesz utódaikkal 2050-ben vagy 2100-ban. A politikusok pedig most akarnak sikeresek lenni, a legtöbbjük már nem is él, amikor valóban rosszra fordulnak a dolgok. Az ő nézőpontjukból teljesen ésszerű, ha a jelen választóinak akarnak kedvében járni.
Az éghajlatváltozás mára társalgási témává degradálódott. Illő aggódni miatta, társadalmi elvárás a környezet védelméért való kiállás – legalábbis a szavak szintjén. Valójában azonban az emberek ráuntak a témára, nem akarnak látni több szikes sivatagot meg olvadó jégtáblák között fuldokló jegesmedvét. Számukra az éghajlatváltozás nem több, mint egy bejegyzés a Facebookon, amelyet lájkolhatnak jellemüket bizonyítandó, aztán szemük máris továbbsiklik a vicces macskák videójára.
Nem jók a kilátásaink.
2012. december 8.
