Por a padláson

Noha folyamatosan szállítja el a hatóság a Budapesti Vegyiművek volt Illatos úti telephelyén talált több ezer tonnányi, szabálytalanul tárolt mérgező vegyi anyagot, még mindig jelentős mennyiség van a helyszínen. E vegyületek, folyamatosan szennyezve a levegőt, a talajt és a talajvizet, szinte biztosan kijutottak a telephelyről. És az Illatos úti incidens csak egyike az utóbbi évtizedek ipari szennyezéseinek.


Először valóságos csodaszernek tűnt. A második világháborúban nagy szolgálatot tett a szövetségeseknek, segítségével kordában tudták tartani a maláriát és a tífuszt, amelyek korábban sokkal veszélyesebbek voltak a katonákra és a civilekre, mint az ellenség. Paul Hermann Müller svájci vegyész, aki 1939-ben először felismerte kimagasló rovarölő képességeit, teljesen jogosan kapta meg 1948-ban az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat. A háború után engedélyezték, sőt bátorították polgári használatát. Az egész világon töméntelen mennyiségben szórták, permetezték a természetbe, és az eredmények kezdetben elképesztőek voltak. Mára szinte elfelejtettük, hogy a XX. század közepéig Európában is pusztított a malária, de jött e csodaszer (sok más intézkedés mellett), és a betegség szinte teljesen eltűnt. Ugyanígy drámaian visszaestek a maláriás halálesetek Indiában, Afrikában és szinte mindenütt.
Aztán a dolgok rosszra fordultak. Az első nagy sikerek után a rovarok kezdtek rezisztenssé válni, a szer hatékonysága a világ trópusi, elmaradott területein lecsökkent. De nem ez volt a legnagyobb baj. 1962-ben Rachel Carson biológus megjelentette Csendes tavasz című könyvét, amelyben rámutatott, hogy a DDT (diklór-difenil-triklór-etán) – merthogy természetesen erről van szó – rákot, fejlődési rendellenességet okoz az emberben, és mivel nagyon lassan bomlik le teljesen, az évek során toxikus mértékben felhalmozódhat az élővilágban, főként a madarak és a halak szervezetében. A könyv – amely a környezetvédő mozgalom egyik első nagy sikerének tekinthető – hatalmas felháborodást váltott ki, és a sokasodó megdönthetetlen bizonyíték hatására a DDT-t néhány évvel később az Egyesült Államokban és Európában betiltották.
Nálunk 1968-ban állt le termelésével a Budapesti Vegyiművek, de az addig legyártott készleteket még évekig használták. Addig olyannyira általános volt az alkalmazása, hogy esetenként a lépcsőház rovarirtására is ezt használták a házmesterek. Megbecsülni is lehetetlen, hogy évtizedek alatt hány millió tonna került ki az anyagból a természetbe.
A történetnek itt koránt sincs vége, sőt csak most kezdődik. Az évtizedekkel ezelőtt gyártott, eladatlan és máig sem megsemmisített DDT-készletek (a DDT-vel szinte azonos hatású bomlástermékekkel együtt) ma is raktárakban, alig felügyelt gyártelepek udvarán állnak, és szinte biztosan folyamatosan szennyezik a környezetet. Idén tavasszal szomorú szenzációként járta be a sajtót a hír, hogy a 2008-ban csődbe menő Budapesti Vegyiművek Illatos úti telephelyén – Pesterzsébet, Ferencváros és Kispest határán – évek (vagy talán évtizedek) óta a szabad ég alatt állnak a csak részben azonosított, többségükben súlyosan mérgező vegyszerek ezer tonnái. A régen elfelejtett hordók némelyike máris felhasadt, a telephely talajában – és a talajvízben – a DDT-származékok koncentrációja az egészségügyi határérték ötszázszorosa. Azt azonban senki sem tudja, hogy a környező lakóövezetek milyen mérvű szennyezésnek voltak kitéve az elmúlt évtizedekben.
– A szennyezés pontos mértékét nem állapítottuk meg, viszont kimutattuk több olyan anyag jelenlétét az Illatos út környékén – például lakótelepi erkélyekről, családi ház padlásának porából vett mintákban –, amelyek vélhetően a vegyiművek telephelyéről származhatnak. A legtöbb ilyen vegyületnek nincs is egészségügyi határértéke, így az ott lakókra gyakorolt hatása csak alapos vizsgálatok után lenne megállapítható – mondja Simon Gergely, a Greenpeace regionális vegyianyag-szakértője.
A szervezet a környező kerületek lakóövezeteiben az elmúlt hetekben tizenegy mintát vett, amelyeket laborban analizáltak a vegyiművekből származó szenynyező anyagok után kutatva. A tizenegy mintából tízben jelen volt a DDT és bomlástermékei, kettőben nagyon magas, háromban jelentős, ötben csekély menynyiségben. Két másik vegyületcsoport, amely (köznapi felhasználásuk nem lévén) szinte biztosan a telepről származik, három-három mintában volt jelen.
Bár DDT-t gyakran kimutatnak akut szennyezőforrás közelsége nélkül is a legkülönfélébb helyeken (még az anyatejben is), Simon Gergely szerint az Illatos úti telep bűnösségére utal, hogy korábban tíz minta közül csak kettőben találták meg az anyagot, most tizenegy közül tízben. Az utóbb említett két vegyületcsoport a 4-klór-3,5-dinitro-benzoesav (DNBS) származékai, illetve a 3-amino-benzotrifluorid és 4-amino-benzotrifluorid. Mindegyik mérgező, szembe kerülve rendkívül irritatív, sőt a DNBS még robbanásveszélyes is.
– Jelenleg zajlik a veszélyes anyagok elszállítása az Illatos útról, ugyanakkor nem látjuk, mikorra fejeződhet be – folytatja Simon Gergely. – Olyan hatalmas mennyiségről van szó ugyanis, amelynek már gondot okoz az elhelyezése, megsemmisítése. A dorogi égető kapacitása véges, miközben az ország más helyszínéről, például a Hortobágyról is el kell szállítani, semlegesíteni a veszélyes hulladékot, megtisztítani a helyszínt.
Utóbbi tevékenység, hangozzák bármennyire is egyszerűnek, sokszor évekig tartó, sok milliárd forintot felemésztő folyamat.
– A Budapesti Vegyiművek gyárterülete már 1912 óta potenciális talaj- és talajvízszennyező forrás. Az azóta eltelt bő évszázad alatt a szennyezés elérte mind a talajvizet (hiszen a Duna közelsége miatt magas a talajvízszint), mind a rétegvizet. A legjelentősebb, határértéket meghaladó koncentrációban jelen lévő szennyezők a benzolok és alkil-benzolok, valamint pontszerű szennyezésként a toxikus fémek – válaszolta kérdésünkre Kristóf Jánosné Horváth Erzsébet, a Pannon Egyetem Környezetmérnöki Intézetének egyetemi tanára. – A vegyiművek által okozott szennyezések eltávolításának sürgősségét a Duna mint élővíz közelsége, az ivóvízbázisok védelme és a lakott területek érintettsége határozza meg.
A kárelhárítás költségei rendkívül magasra (több milliárd, akár tízmilliárd forintra) is szökhetnek. Ebből következik, hogy a beavatkozás idejét, technológiai szintjét, úgynevezett „sürgősségét” a rendelkezésre álló források is nagymértékben behatárolják.
– A talaj megtisztítása – a szennyezők eltávolítása és a szennyezés előtti produktivitás biztosítása – történhet fizikai, fizikai-kémiai és biológiai eljárással, illetve ezek kombinációival. A választott módszert a szennyező toxicitása, vízoldhatósága, illetve az élővizek, az ivóvízbázisok fenyegetettsége határozza meg. A kármentesítési technológiát elvileg úgy kell megválasztani, hogy a vizek védelme legyen az elsődleges. Ettől azonban a gyakorlat eltérhet az észszerű kompromisszumok határain belül – folytatja Horváth Erzsébet. – A Budapesti Vegyiművek által okozott szennyezések már a talajvízben és a rétegvízben is jelen vannak. Ebből következően a talajszennyezést célszerű bemosni a felszín alatti vizekbe, majd a vizet ki kell termelni, megtisztítani és visszaszikkasztani. Az eljárásnak időben és költségekben természetesen ára van.
Kérdés, hogy mekkora ez az ár. Hogy a művelet mennyi ideig tarthat, elérhető-e a teljes tisztítás, és végül mennyibe fog kerülni, a kutató szerint megbecsülni is csak igen tág határok között lehet. Az országos környezeti kármentesítési program néhány korábbi, a program honlapján elérhető feladata azonban legalább a költségek nagyságrendjét sejtetheti.
A Lehel-gyárnak az 1970–80-as években gödrökben elhelyezett termelési hulladékát például 2,4 milliárd forintért sikerült elhelyezni egy megfelelő műszaki védelemmel biztonságossá tett gödörben. A Pécshez közeli Garé mellett lerakott, tetraklór-benzolt tartalmazó, megrongálódott rengeteg hordót több mint hárommilliárd forint költséggel szállították el és ártalmatlanították, viszont a terepfelszín alatti károsodás megszüntetése még várat magára. A MÁV záhonyi vegyianyag-átfejtőjénél végzett kármentesítési munkálatok pedig valamivel több, mint egymilliárd forintba kerültek.
A legfontosabb kérdésre, milyen veszélyt jelent a környezetszennyezés a telep közvetlen közelében lakók egészségére, a legnehezebb válaszolni. A Greenpeace fent idézett vizsgálata hangsúlyozottan csak az esetlegesen az Illatos útról származó vegyületek puszta jelenlétét vizsgálta, de hogy koncentrációjuk elég magas-e ahhoz, hogy bármiféle egészségügyi kockázatot jelentsenek, csak mindenre kiterjedő környezet-egészség tani felmérés állapíthatná meg. Az biztos, hogy a talált kemikáliák potenciálisan nagyon veszélyesek. Mielőtt azonban bármilyen, aggodalomra okot adó kijelentést tennénk, nem szabad elfelejtenünk a XVI. századi svájci tudós, Paracelsus intelmét, amely azóta is a toxikológia alaptétele: „A dózis teszi a mérget.” Mivel mennyiségi ismereteink a környezetbe kijutott mérgekről ebben a konkrét esetben nincsenek, az egészségügyi kockázatokat illetően kénytelenek vagyunk a korábbi, általános tapasztalatokra hagyatkozni.
– Magyarországon olyan ipari baleset, amely egyértelműen és azonnal egészségkárosodást okozott, eddig csak egy volt, a vörösiszap-katasztrófa. A katasztrófák hatásait ugyanakkor sokkal könnyebb bizonyítani, mint az ipari létesítmények üzemszerű működése közben fellépő kis mennyiségű, viszont hosszú ideig tartó szennyezések következményeit – figyelmeztet Szűcs Sándor, a Debreceni Egyetem Népegészségügyi Karának megelőző orvostani intézetének docense. – A lassú szennyezés hatásai csak jóval később jelentkeznek. Ilyenkor ugyanis nem közvetlenül éri az embereket a károsító anyag, hanem a talaj, a talajvíz, az ivóvíz, az élelmiszerek vagy a levegő közvetítésével.
Szűcs Sándor a folyamatos környezetszennyezés okozta egészségkárosodás klasszikus példájaként említi az úgynevezett Minamata-betegséget. Egy japán vegyi gyár évtizedeken keresztül, egészen az 1960-as évek végéig tisztítás nélkül engedte a Minamata-öböl vizébe a higanytartalmú szennyvizet. A higanyvegyületek a tengerüledékből bekerültek a táplálékláncba, majd feldúsultak a halakban, amelyeket nagy mennyiségben fogyasztottak a helyiek. A Minamata-betegséget tehát a krónikus higanymérgezés okozta, és ennek következtében a központi idegrendszeri károsodások legkülönfélébb formáiban nyilvánult meg (a vakságtól a fejlődési rendellenességekig). Sokan már a gyakori megbetegedések felbukkanásakor, az ötvenes években a higanyt és ezáltal a vegyi gyárat vádolták. A cég és a kormány azonban sokáig semmit sem tett a szennyezés kivizsgálásáért, így egészen 1968-ig ömlött a higany az öbölbe. Jelenleg 2265 halálesetet tulajdonítanak a Minamata-betegségnek.
– Bár a lassú szennyezés és az egészségkárosodások kapcsolata nagyon nehezen bizonyítható, pontosan kidolgozott tudományos módszertanuk van az efféle vizsgálatoknak. A kiindulópont általában az, hogy egy-egy betegség gyakorisága szokatlanul megnövekszik az adott körzetben – mondja Szűcs Sándor. – Ezután kezdődik a betegségért felelőssé tehető környezeti ágensek keresése. Mintákat vesznek a környezetből, és a megszokottól eltérő anyagok, illetve kórokozók után kutatnak. Ha ezek a vizsgálatok pozitív eredménnyel zárulnak, még hátravan a legnehezebb lépés, a bizonyítás, amely például állatkísérletekkel történhet. Ez rendkívül lassú és fáradságos, akár sok évig tartó folyamat. Magyarországon ipari üzem kémiai talaj-, illetve vízszennyezése folytán kialakuló egészségkárosodások eddig nem voltak. Ugyanakkor a légszennyezés bizonyítottan okozhat légzőszervi megbetegedéseket, és arra is többször volt példa, hogy mezőgazdasági vagy ipari üzem biológiai szennyezése folytán a környezetbe jutó kórokozók okoztak helyi járványokat.
Még egyszer megjegyezzük: e forgatókönyv csak elméleti lehetőségként merülhet fel az Illatos úti szennyezéssel kapcsolatban, hiszen jelen pillanatban semmilyen bizonyíték nincs rá, hogy a környezetbe esetlegesen kijutott mérgező anyagok bármilyen egészségkárosodást okoztak volna bárkinek is. Ugyanakkor a szennyeződés teljes elhárításában bekövetkező késlekedés tovább növeli a helyzet súlyosbodásának kockázatát.

2015. október 31.