Eredendően agresszívek vagyunk?

Lehet, hogy mégsem az eszközhasználat céljából, hanem az ökölharcot segítendő alakult ki az ember tökéletesen szembefordítható hüvelykujja? Egy ellentmondásos új elmélet szerint azok az elődeink, akik verekedés közben keményebb öklöt tudtak formázni, sikeresebbek lehettek a nőkért vívott harcban.


Általánosan elfogadott az antropológusok körében, hogy a homo sapiens azért tudott győzedelmeskedni az összes többi emberfaj felett, mert gondolkodásbéli képességei és kézügyessége lehetővé tette az összetett eszközök készítését. E szerszámok segítségével szinte az élet minden területén könnyebben tudott érvényesülni. Sikeresebben vadászott; könnyebben védte meg magát és társait a vadállatokkal, a szomszédos törzsekkel szemben; képes volt tüzet gyújtani, hajlékot emelni családjának, és kommunikálni a többiekkel.
Ugyanakkor arról már koránt sincs teljes egyetértés a kutatók között, hogy az agresszió milyen mértékben jellemzi eredendően az emberi természetet, és milyen szerepet játszhatott fajunk törzsfejlődésében. Vannak, akik – gyakran a jelen kor háborúira, sokszor nehezen indokolható erőszakos eseményeire magyarázatot keresve – alapjában véve agresszív állatnak láttatják az embert, és úgy érvelnek, ez az erőszakosság kellett ahhoz, hogy riválisaink eltűnjenek a föld színéről. Ugyanakkor mások éppen ennek ellenkezőjét tartják: szerintük a végletesen lecsökkent csoporton belüli agresszió volt az előfeltétele globális dominanciánk kialakulásának.
Mindenképpen az előző csoportba tartozik David Carrier, a Utah-i Állami Egyetem biológusa, aki néhány évvel ezelőtt új, formabontó teóriát alkotott az emberi evolúcióról. Az elmélet központjában a szembefordítható (opponálható) emberi hüvelykujj áll. Carrier szerint ez főként azért alakult ilyenné, hogy segítségével erősebb ökölcsapásokat tudjunk mérni az érdekeinket keresztező embertársaink arcába, írja a Popular Science.
Ha megvizsgáljuk az embernek és főemlős rokonainak kézfejét, azt látjuk, az ember ujjai rövidebbek, de a legnagyobb különbség mégis az, hogy hüvelykujjunkat (a legtöbben) teljesen rá tudjuk fektetni tenyerünkre. Ez egyrészt azt eredményezi, hogy könnyebben megfoghatunk apró tárgyakat is, így finomabb manipulációra vagyunk képesek a majmoknál. Másrészt (és Carrier szerint ez a fontosabb) teljesen ökölbe tudjuk szorítani a kezünket, amire egyetlen más főemlősfaj sem képes rajtunk kívül.
Ahogy a földtörténeti múltban lezajlott evolúciós folyamatokat magyarázó elméleteket általában, e feltevést sem lehet tökéletesen bizonyítani, a jelenkori kísérletek ezért inkább arra irányulnak, hogy meg lehet-e cáfolni őket. David Carriernek és munkatársainak legújabb eredményei szerintük erősítik elméletük helyességét. Arra voltak kíváncsiak, ökölbe szorított kézzel mennyivel lehet nagyobbat ütni biztonságosan. Elhunytak kézfejeit használták föl a kísérletekhez, amelyekről leválasztották a bőrt, így láthatóvá váltak az izmok és az inak. Az inakhoz damilszálakat erősítettek, amelyeket megfeszítve ökölbe tudták szorítani a vizsgált kézfejeket. A mintákat ingához erősítették, majd különböző erősséggel meglendítették őket, és megmérték, mekkora erőhatást fejtenek ki az útjukba helyezett célpontra.
Kevéssé meglepő módon azt kapták, hogy a teljesen ökölbe szorított kéz nagyjából másfélszer erősebben képes ütni, mint a félig behajlított ujjak, és kétszer erősebben, mint a nyitott tenyérrel bevitt csapás (a pofon), anélkül hogy az ilyenkor a legnagyobb erőhatásnak kitett kézközépcsontok megsérülnének.
Marad azonban néhány kérdés, amelyre az elmélet nem szolgál semmilyen magyarázattal. Senki sem tudja például, mikor alakult ki a szembefordítható hüvelykujj, és akkortájt mennyire volt valójában erőszakos az ember. Emellett az eszközhasználat hipotézise az agresszív viselkedésre is alkalmazható: az ökölnél sokkal könnyebben el lehet verni a másikat, ha szerszámot (bunkót, követ, szúrófegyvert) használunk. Jó eséllyel kizárható tehát, hogy az ökölharc egyedül tette volna kezünket olyanná, amilyen manapság, viszont könnyen elképzelhető, hogy a sok más faktor mellett ez is szerepet játszott benne.

2015. október 29.