Bár a kutatás esetenként több száz tudós együttműködését igényli, pályája kezdetén mindenki egyéni sikerre vágyik, tartja Patkós András fizikus, akadémikus, akit az év ismeretterjesztő tudósának választottak. A nemzetközi hírű kutató, a részecskefizika szaktekintélye egész életében hűséges maradt az Eötvös Loránd Tudományegyetemhez, miközben ritkaságszámba menő világméretű kapcsolatrendszert sikerült kiépítenie.
Amikor megérkeztünk, éppen az íróasztalánál ült, és hosszú képleteket írt egy papírra. Így dolgozik manapság egy fizikus? Az ember azt gondolná, hogy minden számítógépeken történik.
– A korral változik az ember munkastílusa, de ahogy maga a világ is változik körülötte, az tűnik föl igazán a környezetének, ha bizonyos szokásai változatlanok maradnak. Én világéletemben elméleti fizikai kutatást végeztem, de azt kellett észrevennem, hogy azokat a számításokat, amelyeket korábban én magam végeztem el, volt tanítványaim, akik ma már a munkatársaim, sokkal tökéletesebben és gyorsabban végzik el számítógép segítségével. Ennek ellenére én mind a mai napig használom a papírt és a ceruzát, és egymás eredményeit ellenőrizzük. Nem versengünk egymással, inkább szimbiózisban létezünk. Életkoromnál fogva rám ebben a munkamegosztásban a képleteket kidolgozó ember feladatai hárulnak.
– Sok ember számára a részecskefizika a felfoghatatlan tudományos magasság megtestesülése, amelyet csak a legnagyobb elmék képesek megérteni. Ön egyetért ezzel? Zseninek tartja magát?
– Zsenik ugyanúgy dolgozhatnak az élet bármely más területén is, az irodalomban, a közgazdaságtanban. Én magam az atommagot felépítő protonok és neutronok alkotórészeinek kutatásába kapcsolódtam be. Nem hiszem, hogy e terület kizárólag a zsenik territóriuma lenne. Természetesen a lángelmék irányadása nélkülözhetetlen, hiszen engem is néhány olyan kutató munkája inspirált a pályaválasztáskor, akiket egyértelműen a zsenik közé kell sorolnunk.
– Tehát a legnagyobb gondolkodók szerepe a pályatársak ösztönzésére korlátozódik?
– A nagy felfedezésekhez elengedhetetlen, hogy néhány nagyszerű felismerés elindítsa a tudomány mozgását, de mire az ideából kifejlődik a tudományos áttörés, addig esetenként több száz, a mi területünkön akár több ezer kutató munkájára van szükség. Ez megkülönbözteti a tudomány óriásait a nagy művészektől. Amikor az ember elindul a pályáján, ennek általában nincs tudatában. Én is individuális sikerre vágytam. Ahogy aztán a fiatal kutató egyre jobban beleássa magát választott szakmájába, rájön, hogy egy-egy apró részlet kidolgozása is komoly intellektuális feladatot jelent. Ha sikerrel jutunk túl az épp előttünk álló lépésen, az elvégzett munkára viszszatekintve szinte lenyűgöz minket a természet működésének megértésében rejlő esztétikai szépség. Ez értelmiségi emberhez méltó elfoglaltság.
– Sok kutató érzi úgy, hogy a munkája nagy része olyan gépies tevékenységet takar, amelyhez nem sok rátermettség szükséges, és örömét sem leli benne. Ezek szerint ön nem tartozik közéjük.
– Én sosem éreztem, hogy egy tömegtermelésre szakosodott üzem munkása lennék, aki kényszer hatása alatt dolgozna. Arról a sok pályatársamról sem gondolom ezt, akiknek nem adatik meg a tudománytörténeti jelentőségű felfedezés, hanem karrierjüket – hozzám hasonlóan – a részletek kidolgozásával töltik. De egyéni sikerre mindenkinek szüksége van ahhoz, hogy erőt merítsen a további munkához. Én a középiskolai versenyeken elért szép eredményeim hatására hittem el magamról, hogy fizikus lehetek. Olyan versenytárs barátokkal ismerkedtem meg, akikkel párhuzamosan alakult életpályánk, és a későbbi sikeres szakmai együttműködésünk talán nem jöhetett volna létre az országos középiskolai tanulmányi versenyekre visszanyúló kapcsolataink nélkül.
– Mikor vette észre, hogy a családja kezdi elveszíteni a fonalat az ön tudományos munkájával kapcsolatban?
– Erősen humán beállítottságú családban nőttem föl. Ennek ellenére mindig is az egyértelmű támogatásukat érzékeltem. Akkor is, amikor láthatták, hogy a történelemtől és az irodalomtól fokozatosan eltávolodva, a földrajz közbeiktatásával megérkeztem a fizikához. Egyáltalán nem igaz, hogy a szülői hátteret megtagadva valami teljesen új területen kezdtem a pályafutásom a semmiből. A sokrétű nyelvtudásom és a széles érdeklődési köröm egyértelműen a szüleim hatására alakult ki, és maradt fenn mind a mai napig. Ezek nélkül pedig a fizikában sem lennék képes eredményeket elérni. A feleségem vegyész, a fizika kémiához közel eső területeit nagyon jól érti. Az egyik fiam informatikus, és kedvtelésből szélesebb körben tájékozódik a fizika újdonságairól, mint jómagam. Időnként olyan kérdéseket tesz föl egy-egy újabb felfedezésről, hogy meg kell izzadnom, hogy kielégítően válaszolni tudjak rájuk. A másik fiam pályaíve szinte megismételte az enyémet. Ő is erősen humán érdeklődésű emberből lett végül matematikus, aki eközben nem veszítette el kapcsolatát a bölcsészvilággal. Az ő gondolkodásmódja és tudományos munkája viszont annyira absztrakttá vált, hogy igazság szerint én veszítettem el a fonalat, mivel is foglalkozik igazából.
– A világ első számú fizikai kutatóhelyein dolgozott, mégis vissza-visszatért az ELTE-re. Miért?
– Én itt találtam meg a helyem több mint negyven éve. Valahol szellemi otthonra lelni azonban nem jelenti azt, hogy soha egy percre sem teszi ki az ember onnan a lábát. Kutattam a svájci Európai Atommagkutató Központban (a CERN-ben), a koppenhágai Niels Bohr Intézetben vagy a chicagói Fermi Laboratóriumban, de sosem gondoltam azt, hogy végleg elmennék innen. Úgy gondolom, hogy így is elfogadott tagjává tudtam válni a nemzetközi tudományos közösségnek.
– Mi szükséges ahhoz, hogy valaki elfogadottá váljon a tudományos világban? Csak kutatói eredmények vagy személyiségbeli tulajdonságok is kellenek hozzá?
– A kutatás, dacára a közhiedelemnek, nem a magányos farkasok világa, hanem társadalmi tevékenység. Éppen ezért az érvényesüléshez nyilvánvalóan kellenek a tudományos ismeretek megszerzésével nem közvetlenül összefüggő adottságok is. Még fontosabb azonban, hogy saját tudományterületén széles körű, alapos ismeretei legyenek az embernek, és folyamatosan tájékozódjon az új fejleményekről, majd ezekre gyorsan legyen képes reagálni. Embertől függ, hogy milyen, a fizikán túlnyúló irányokból képes befogadni az új tudást. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy a saját eredményeinket megfelelő módon tudjuk értékelni, és be tudjuk ágyazni a világról már meglévő ismeretek közé.
– Pályájának eleje a hidegháborús világrend időszakára esett. Az atomfizika, a nukleáris fegyverkezéssel ápolt szoros kapcsolata okán, a nagyhatalmak leginkább féltett titkai közé tartozott. De a kutatók közötti kommunikáció nélkül nincs tudomány. Mennyire zavarta a tudományos információ áramlását a vasfüggöny?
– Az én korosztályomnak óriási szerencséje, hogy a hetvenes évek közepétől lényegesen megjavult annak lehetősége, hogy a magyar fizikusok is részt vegyenek a nemzetközi tudományos körforgásban. A világ legnagyszerűbb fizikusai, az ön által említett zsenik jöttek el a Budapesten rendezett konferenciákra. Így már fiatalon találkozhattam a Nobel-díjas Richard Feynmannal, aztán a modern asztrofizika egyik megteremtőjével, a szovjet Jakov Zeldoviccsal vagy a Manhattan-tervben is szerepet vállaló Victor Weisskopffal. A nyugati és a szovjet tudósok itt, Magyarországon adtak egymásnak találkozót. Emellett, talán az intenzív szociális, kapcsolatkereső tevékenységem eredményeként, sok diákot küldhettem külföldre, és hozzám is sok külföldi diák érkezett. Tehát a szakmai felkészültségen túl a nyitottság, a kommunikációban való részvétel is szükséges a széles körű ismertséghez. Barátaimmal a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben meg voltunk győződve arról, hogy a fokozatosan kinyíló magyar társadalom újabb és újabb lehetőségeket kínál a szakmai előmenetelre.
– Az ismeretterjesztő tevékenységéért kapta legutóbbi kitüntetését. Nem érezte soha tudományos rangjához mérten alacsonyrendű elfoglaltságnak a laikusoknak szánt művek írását?
– Sok szintje van az ismeretterjesztésnek, és én nem tartom magam népszerűsítő tudósnak. Írásaim, előadásaim többsége azoknak az érdeklődő értelmiségieknek szól, akik, bár nem ez a szakmájuk, rendelkeznek alapvető ismeretekkel a fizikai világ működéséről. Szerencsére sokan vannak olyanok, akik igénylik azt, hogy értesüljenek a tudomány más ágainak újdonságairól is. Természetesen, ha felkérnek, hogy középiskolásoknak adjak elő, esetleg szerepeljek a Mindentudás Egyetemén, azt sem utasítom vissza. Úgy gondolom azonban, hogy a kutatók és az átlagemberek közötti kommunikáció előmozdítására erre szakosodott szakembergárdára, tudománykommunikátorokra van szükség. Ez nem azt jelenti, hogy lebecsülném a laikusok vagy a kutatók képességeit. A tudomány eszközrendszere és érvelési technikája azonban mára oly mértékben eltávolodott a hétköznapi gondolkodásmódtól, hogy szükség van közvetítő szakemberekre.
– A tudományos ismeretek átadása az iskolákban kezdődik. Ön szerint milyennek kellene lennie egy gimnáziumi fizikaórának? Ahogy emlékszem, az osztálytársaim többsége az atomfizikai leckékkel szembesülve tett le végleg arról, hogy a fizikából bármit is felfogjon.
– Én azt gondolom, hogy nem minden tanulónak kell azonos szinten megismerkednie a fizikai világ jelenségeivel és törvényszerűségeivel. Frusztráló lehet a tanuló képességeihez mérten túl nehéz és a túl könnyű tananyag is. Akár osztályokon belül is ki lehet alakítani tanulócsoportokat. A csoportok egyik részében a fizika képszerű, kevesebb adattal, több szemléltető kísérlettel dolgozó bemutatására kellene koncentrálni, amelyben a jövőbeli festők, irodalmárok is megtalálhatják a szépséget. A fizikához több tehetséggel megáldott tanulókat, akik számára a képletekben kifejezett törvényszerűségek esztétikai élményt rejtenek, pedig az elmélyültebb ismereteket kívánó, absztrakt gondolkodást igénylő problémákkal is szembesíteni lehetne.
Patkós András 1947-ben Budapesten született részecskefizikus, akadémikus, egyetemi tanár. A Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumban érettségizett. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizika szakán szerzett diplomát, majd 1973-ban ugyanott doktorátust. A diploma után az egyetem atomfizikai tanszékén kutatott, oktatott, volt tanszékvezető és a fizikai tanszékcsoport vezetője is. 2007-ben választották a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává. Kutatási területe a statisztikus fizika, a részecskefizika és a kozmológia.
2014. március 22.
