Az ismétlődő orvosi bűnesetekkel nem a doktorokat akarja lejáratni, hanem az emberek egészségügyi tudatosságát kívánja erősíteni, vallja Robin Cook író. Az orvosi krimi legnagyobb alakját a betegségek társadalmi okai foglalkoztatják.
Köztudott, hogy orvosként diplomázott, de a legtöbb fülszöveg azt is megjegyzi, hogy sosem dolgozott orvosként. Mi ennek az oka?
– Ez nincs így, az egyetem elvégzése után rezidensként két kórházban is praktizáltam. Valószínűleg nem hagytam volna föl az aktív orvoslással, ha nem jön közbe a vietnami háború. A hatvanas évek végén, rezidensi időszakom kellős közepén ugyanis besoroztak katonának. Háborúban rengeteg orvosra van szükség, ezért akkor minden frissen végzett orvos megkapta a behívóját. Engem a haditengerészethez soroztak be, és egy tengeralattjáró fedélzetén találtam magamat, ahol mélytengeri búvárnak képeztek ki.
– Mi volt a feladata?
– Annak vizsgálata, hogyan hat a mélybe merülő búvárok szervezetére az, hogy vérükben a lenti nagy nyomás hatására feldúsulnak inert gázok, főképpen a nitrogén. Ezek nem okoznak problémát, míg az ember lent tartózkodik, de gyors felemelkedés hatására kiválnak buborékok formájában [ez az úgynevezett keszonbetegség], amely adott esetben halálos embóliát okozhat. Meg kellett mérnünk, hogy különböző mélységekből mennyi idő elteltével, milyen tempóban lehet a felszínre emelkedni biztonságosan. De e munka mellett rengeteg szabad időm maradt. A tengeralattjárón semmi különbség sincs a nappal és az éjszaka között. A szolgálat viszont a szárazföldön szokásos három műszakos rendet követte, nyolc óráig voltam szolgálatban, majd ezt követte tizenhat óra szabad idő. Ennyit nem lehet aludni, de a tengeralattjárón semmit nem lehetett csinálni, szörnyen unalmas volt. Ezért kezdtem írni, ott, a tengeralattjárón írtam meg az első regényemet, amely leszerelésem után, második rezidensi időszakom idején jelent meg. A második könyvem megírásával azonban vártam, mert beláttam, hogy meg kell tanulnom jól írni.
– Ezt lehet tanulni?
– Igen, az írás számos eleme elsajátítható gyakorlással és szorgalommal. Bár én nem iratkoztam be semmilyen szervezett íróképzésre, hanem inkább autodidakta módon tanultam, őszintén azt gondolom, hogy az írói technika tanulható és tanítható. Más művészeti ágaknál ez senkit sem lep meg. A fényképezés, az ecsetkezelés, a zeneszerzés technikáját mindig is tanították. Persze ettől még senki nem lesz író, ahhoz ötletek kellenek, amelyek vagy eszébe jutnak az embernek, vagy nem.
– Ön főként az orvosi krimijeiről ismert, és sokszor elmondja, hogy inkább író orvosnak, semmint orvos írónak tartja magát. Tudatosan választotta a műfajt, vagy adta magát a végzettsége miatt?
– Mindig is az volt a célom a regényeimmel, hogy szórakoztatás közben adjak át tudást az olvasóknak az orvoslásról és az élettudományokról. Erre azért van esszenciális szükség, mert míg az elmúlt évtizedekben az orvoslás egyre gyorsuló, exponenciális ütemben fejlődik, addig az emberek orvosi ismeretei jóindulattal is csak állandó sebességgel, lineáris függvényt követve bővülnek. Így a tudomány és a laikusok tudása közötti szakadék folyamatosan szélesedik. Ez azért nagy probléma, mert egy demokráciában, ahol az emberek beleszólhatnak a közügyekbe, például az egészségügyi és a tudománypolitikába is, legalábbis nem szerencsés, ha egy betűt sem értenek az egészből. A felnőtteket viszont nem lehet a gyerekeknél megszokott iskolai keretek között oktatni, így csak a szórakoztatóipar, a mozi és a szórakoztató irodalom marad. És úgy gondolom, hogy a regényeim igenis hatottak az emberek egészségügyi tudatosságára az utóbbi évtizedekben.
– Miben áll ez a hatás?
– A legszembetűnőbb változás a második könyvem, a Kóma hatására következett be. Nem szerénytelenség azt állítani, hogy az amerikai emberek orvosokkal kapcsolatos attitűdjében elkülöníthető egy Kóma előtti és egy Kóma utáni időszak. Az embereket szabályos sokként érte, hogy az orvosok között is lehetnek rossz fiúk. Felismerték, nem szükségszerű, hogy az orvoslás afféle felfedezetlen terület legyen számukra. Fel kell ismerniük a rossz orvosokat és a rossz kórházakat.
– A könyveit olvasva az az érzése támadhat az embernek, hogy az orvosi szakma tele van bűnözőkkel. Valóban így gondolja?
– Nem gondolom, hogy a többségük etikátlan. De kétségtelenül vannak rossz doktorok és rossz intézmények. Ezeket pedig igenis pellengérre kell állítanunk. A betegeknek pedig a saját érdekükben szkeptikusan, okokat, bizonyítékokat keresve kell az orvoshoz viszonyulniuk. Utána kell nézniük, hogy ki is az az orvos, milyen az adott intézmény híre. Az egészségügy hatalmas felelősséggel tartozik az embereknek, az embereknek pedig joguk van tudniuk róla, hogyan dolgoznak az adott szakemberek.
– Ilyen az ön hozzáállása is, amikor orvoshoz kell mennie? Gyanakszik az orvosra, figyeli, hogy mit miért csinál?
– Nem járok gyanús doktorokhoz. Ez a lényeg: még azelőtt ellenőrzöm, hogy elmennék hozzá. Ez az internet korában már igazán egyszerű feladat. Ha minél több ember fektet energiát abba, hogy utánanézzen az egészségügyi ellátás színvonalának, akkor idővel az egész rendszer minősége is javulhat, hiszen az orvosok rá lesznek kényszerülve a fejlődésre, vagy kihullnak a rendszerből. Én jó kórházban voltam rezidens, de nem is olyan messze tőle volt egy rossz kórház. A különbség a kettő között döbbenetes volt. Nálunk, a kardiológiai osztályon a nyitott szívműtétek – amelyek akkor, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján gyerekcipőben jártak – sikeressége kilencvenhét százalék körül mozgott, tehát száz betegből kilencvenhét maradt életben. Ez ma nem számít kifejezetten jó aránynak, de hozzánk általában a legsúlyosabb eseteket hozta a mentő. A szomszédos kórházban viszont pont fordított volt az arány: az emberek nagy többsége meghalt. Ami pedig a legfelháborítóbb volt, hogy őket ez láthatóan nem zavarta, hosszú időn keresztül csináltak mindent ugyanúgy, mintha ez teljesen természetes lenne. A totális kudarc oka részben az volt, hogy nem volt megfelelő gyakorlatuk: míg ők talán tíz műtétet végeztek egy évben, mi háromszázat. Mégsem szabad napirendre térnünk az arroganciájuk és a nemtörődömségük fölött. A könyveimben az efféle orvosi viselkedésre hívom fel a figyelmet.
– Mi az orvosok véleménye a műveiről? Tetszenek nekik, vagy inkább megsértődnek?
– A legtöbb orvos megkérdőjelezi, hogy szükség van-e a bűnöző orvosokra irányítani a közvélemény figyelmét. De én azt gondolom, hogy a jó orvosok megértik a céljaimat, és szerintük is ki kell zárni maguk közül az etikátlan figurákat. A rossz orvosok érthető módon mérgesek rám, mert magukra ismernek regényeim szereplőiben. Mert ne legyen kétségünk: a rossz orvosok pontosan tudják magukról, hogy ők rossz orvosok, és a rossz kórházak dolgozói is tudják, hogy silány helyen dolgoznak. Persze a könyveim kitalált történeteket mesélnek el kitalált szereplőkkel. Így létező személyt nem vádolok semmivel, csak a jelenséget mutatom be. Az emberek pedig értik az üzenetet.
– Némelyek szerint az orvosiműhiba-perekben szerepet játszó ügyvédek imádják önt, mert a könyveinél jobb reklámot el sem tudnának képzelni. Mit gondol a műhibaperekről?
– Való igaz, hogy számos könyvem szól szándékos vagy akaratlan műhibákat elkövető orvosokról. Az viszont tévedés, hogy a regényeim azt sugallják, hogy e műhibák ellen a perek lennének a védekezés legjobb eszközei. Műhiba című regényem éppen az ügyvédek ellentmondásos szerepéről szól. Az orvosi műhibákat érintő amerikai jogi szabályozás egyáltalán nem jó, ezért nem szükségszerűen a valóban rossz orvosok bűnhődnek a perek eredményeként. A jogi rendszer az ügyvédeknek kedvez, pontosabban úgy működik, hogy az ügyvédek a legnagyobb bevételre tehessenek szert. Ha megnézzük a statisztikákat, kiderül, hogy nem feltétlenül a rossz orvosokat perelik be, hanem inkább azokat, akiktől a legnagyobb kártérítés kényszeríthető ki.
– Változott az érdeklődése az évtizedek során? Ma másról szólnak a regényei, mint a karrierje kezdetén?
– Változott. A hetvenes években főként az aggasztott, hogy az egészségügyi rendszerben sok arrogáns, etikátlan orvos dolgozik, az emberek pedig nem tudtak erről. Manapság inkább az foglalkoztat, hogy az orvoslás rossz irányban halad. Az emberek gondolkodása eltolódott a gyógyszerek és az iparszerűvé vált gyógyászat irányába. Mindezzel áthárítják a felelősséget az orvosokra, miközben nem törődnek a betegségeket kiváltó társadalmi és környezeti problémákkal. Eközben az orvosok oldalán is érzékelem az önös, gyakran pénzügyi érdekek előtérbe kerülését, miközben az orvoslásnak altruista, önzetlen hivatásnak kellene maradnia.
– Legutóbb magyarul megjelent könyve, a Jótékony halál cselekménye két rendkívül kurrens téma, az őssejtkutatás és az amerikai társadalombiztosítási rendszer visszásságai körül forog. A két évvel ezelőtt írt regényben az őssejt-technológia a jelenlegi szervtranszplantációk ígéretes alternatívájaként jelenik meg, holott az őssejtekkel kapcsolatos néhány évvel ezelőtti csodaváró lelkesedés mára jórészt kifulladt. Hogyan vélekedik az őssejtek valós gyógyászati jelentőségéről?
– Tagadhatatlanul sokan csalódottak az őssejtekkel kapcsolatos kutatási eredmények láttán, de ez nem feltétlenül az őssejtekben meglévő lehetőségek hiánya miatt van így. Az elvárt eredmények elmaradásáért szerintem sokkal inkább az előző, Bush-kormányzat a felelős, amelyik lehetetlenné tette az őssejtkutatást. Tette ezt azért, mert a döntéshozók láthatóan nem fogták föl a lényegét, és összemosták az abortusszal. Márpedig Amerikában az abortusz témája mindig is alkalmas volt arra, hogy az embereket felhergeljék szinte bármi ellen. Az őssejtek kutatása nélkül pedig hiába várjuk azt, hogy ez a technológia belátható időn belül megjelenjen a mindennapos klinikai gyakorlatban. Én bízom benne, hogy az őssejtekben rejlő lehetőségek néhány éven belül bebizonyosodnak. Ha nem akadályozták volna a kutatásokat, ez már öt-tíz évvel ezelőtt bekövetkezett volna.
– Barack Obama elnöksége nemcsak az őssejtkutatás megítélésében hozott fordulatot, de a társadalombiztosítás rendszerének példátlan reformjára is kísérletet tesz. Ön szerint jó válaszokat adnak a problémákra?
– Az Egyesült Államokban, de a világ legtöbb országában is igazságtalan, hogy kik férhetnek hozzá a magas színvonalú egészségügyi ellátáshoz és kik nem, mert a gyógyítás irreálisan drága. Egészségbiztosítás nélkül a legtöbb ember semmilyen orvosi ellátáshoz nem juthat hozzá, hiszen megfizethetetlen számára. Obama reformjai lehetőséget teremthetnek arra, hogy több embernek legyen egészségbiztosítása, így többen jussanak egészségügyi ellátáshoz, ezért részben támogathatónak gondolom őket. De a megvalósítás módjával már nem értek egyet. Túl nagy hangsúlyt helyez a már kialakult betegségek kezelésére és a gyógyszerezésre. Eközben pedig semmit sem tesz a betegségek megelőzése, a társadalmi okok mérséklése érdekében. Emiatt az orvosi ellátás költségei semmit sem csökkennek majd, inkább nőnek.
Robin Cook amerikai orvos, író és mélytengeri búvár 1940-ben született New Yorkban. A Columbia és a Harvard Egyetemen szerzett szemészorvosi diplomát. 1969-ben besorozták a haditengerészethez, ahol két évet szolgált mélytengeri búvárként, és őrnagyként szerelt le. Ez idő alatt a USS Kamehameha tengeralattjárón írta első regényét, A gyötrelem évét, de a nemzetközi hírnevet második regénye, az 1977-es Kóma hozta meg neki. Azóta az orvosi krimi műfajának egyeduralkodó alakjává vált. Több mint harminc regényt írt, amelyeket világszerte százmillió példányban értékesítettek; nagy részük magyarul is megjelent.
2013. augusztus 17.
