A múlt héten tartott Rio de Janeiró-i éghajlat-konferenciát
minden idők legnagyobbjaként harangozta be az ENSZ.
Ám az 1992-es első riói tanácskozásra utalva Rio+20-ként
emlegetett kongresszus eredményei még az igen pesszimista
várakozásokat is alulmúlták. Hogyan jutottunk el húsz év alatt
az optimizmussal telt kezdetektől az érdektelenségig?
Az előkészített záródokumentum a konferenciát övező reményteljes hangulat várakozásait tükrözi. Benne mindazok a tennivalók, amelyek a kormányok előtt állnak, hogy a világot jobbá tegyék: a világ vagyonának igazságosabb elosztása, a szegénység eltörlése, az egészség javítása és az, hogy a környezet jóléte minden fejlesztés első számú szempontja legyen – így lelkendezett a brit The Guardian napilap Brazíliába küldött tudósítója 1992-ben, amikor először tartottak száznyolcvan ország részvételével konferenciát az éghajlatváltozás sürgette lépésekről.
A tanácskozást a legtöbb résztvevő akkor sikeresnek ítélte. Az elfogadott Agenda 21 elnevezésű, a hosszú távú változtatásokról szóló memorandum szerint az aláíró országok a jövőben a fenntartható fejlődést tartották volna szem előtt, megállították volna az elsivatagosodást, az esőerdők pusztítását és mindenekelőtt az üvegházhatást okozó gázok felgyülemlését a légkörben.
Azért már akkor is voltak aggodalomra okot adó jelek. Az idősebb George Bush akkori amerikai elnök meglehetősen váratlanul hagyta ott a konferenciát, és bejelentette, hogy az Egyesült Államok csak olyan egyezményt ír alá, amely gyakorlatilag semmiféle olyan kötelező érvényű előírást nem tartalmaz, amely csökkentené az ipari termelést és így az ő értelmezésében országa gazdasági szuverenitását.
A riói gyűlést aztán számos további követte: Kiotó, Bali, Koppenhága. Az eredmények, illetve azok hiánya közismert. A szén-dioxid-kibocsátást korlátozni hivatott egyezmények dacára (amelyeket csak a legnagyobb szén-dioxid-kibocsátók nem írtak alá) húsz év alatt másfélszeresére növekedett e gáznak a légkörben mérhető koncentrációja. Háromszázmillió hektár erdőt vágtak ki, az elsivatagosodás, az eljegesedett területek zsugorodása és a tengerszint emelkedése gyorsabb, mint valaha. Bár bizonyos statisztikai mutatók szerint a szegénység némileg csökkent: 1,6 milliárd ember alultáplált a földön.
Így érkeztünk el az 1992-es riói konferencia évfordulójára szervezett és az akkori lelkesedés föltámasztását célzó idei csúcsértekezlethez. Az illúziók mára elvesztek, így senki sem írt az idézetthez hasonló optimista beharangozókat, mint két évtizeddel ezelőtt. Már azok a kommentárok is derűlátónak számítottak, amelyek a lehető legrosszabb végkifejlet elkerülésében reménykedtek.
A The New York Times beszámolója éppen ezen optimistább cikkek közül való, mégis így fogalmaz: „Kevesen várják, hogy bármiféle olyan cselekvési terv vagy konkrét felajánlások látnak majd napvilágot, amelyek a fejlődő országokat segítenék. A delegátusok szerint a továbbra is gyengélkedő világgazdaság lehűtötte a reményeket, és tovább szította az iparosodott és a fejlődő országok közötti ellentéteket.”
Míg húsz éve a világ szinte összes államfője ott volt Brazíliában, hogy részese lehessen e történelminek vélt eseménynek, most sem Obama amerikai elnök, sem Cameron brit miniszterelnök, sem pedig Merkel német kancellár nem „tudott” elmenni otthoni politikai elfoglaltságai miatt. Vagy tényleg saját országaikban kellett tűzoltó munkát végezniük (az Európai Unió adósságválsága miatt nem szükséges kifejteni, miért), vagy nem akartak közvetlen kapcsolatba kerülni az előre látható kudarccal.
Mert azt azért lehetett látni, hogy a kudarcot nehéz lesz megúszni. Valamit ugyanis a politikusok mégiscsak tanultak a 2009-es koppenhágai konferenciából. Azt a csúcsot mindenki úgy várta, hogy „most vagy soha”: ha itt nem állapodnak meg az országok az éghajlatváltozás ellen hatásosnak vélt intézkedésekről, akkor aztán mindennek vége. Ilyen várakozások közepette hideg zuhanyként ért mindenkit a totális csőd, a káosz és a süketek párbeszéde. Sajnos azonban nem a kudarc okait értették meg a résztvevők, hanem azokra a kommunikációs „hibákra” összpontosítottak, amelyeket az elvárások gerjesztésekor elkövettek.
Most tehát a várakozások is visszafogottak, sőt borúlátók voltak. Ám a konferenciának még ezeket a borúlátó várakozásokat is sikerült alulmúlnia.
De lássuk, hogy mit tartalmaz a találkozó záródokumentuma, amely a hagyományosan fejlettnek tekintett ipari államok vezetőinek demonstratív távolmaradása folytán az úgynevezett BRIC-államok (Brazília, Oroszország, India és Kína) szája íze szerint készült!
Különösen a házigazda Brazília vitte hatékonyan keresztül eleve felvizezett, „kompromisszumos” tervezetét, a kommentárok szerint pusztán azért, hogy elmondhassa: sikeres konferenciának adott otthont.
A kézzelfogható vállalásokat már az elején kigyomlálták az egyébként sem kötelező hatályú memorandumból. Így eltűnt annak ígérete, hogy 2030-ra a világ energiaforrásaihoz minden nemzetnek hasonló hozzáférést kell biztosítani, illetve hogy ekkorra ötven százalékra kell emelni a megújuló források szerepét a világ energiatermelésében.
A konferencia legnagyobb eredményeinek (brazil megfogalmazásban: a koronaékszereinek) a döntéshozók az úgynevezett fenntartható fejlődési célokat tekintik. Ezek lennének hivatottak meghatározni, hogy mi a teendő annak érdekében, hogy a világ szociális egyenlőtlenségei csökkenjenek. Sajnos e célok mibenlétéről nem tudunk beszámolni, hiszen a The Christian Science Monitor koronaékszer-hasonlatot továbbvivő jellemzése szerint „a drágaköveket nemhogy nem tették föl a koronaékszerekre, de nem is csiszolták, és még ki sem választották őket”. Magyarul: nincsenek célok, csak egy terv van arra, hogy újabb – minden bizonnyal remek trópusi nyaralóhelyeken megrendezendő – konferenciákon kijelöljék azokat a delegált bizottságok jövő szeptemberig. Ekkortól a még jobban hangzó „az évezred fejlesztési céljai” névre keresztelik majd át őket.
Mindenesetre – a záródokumentumban foglaltak értelmében – megemelik az ENSZ környezetvédelmi programja (UNEP) költségvetését. Bár ez nem tűnik túl világrengetőnek, mégis le kell írnunk, hiszen gyakorlatilag ez az egyetlen kézzelfogható döntés a dokumentumban. A szöveg fennmaradó része nem több olyan elvek fölsorolásánál, amelyek valóban támogatandóak, csak a megvalósulásuk gyakorlati lépései nem egyértelműek. Ezek kidolgozását rendszerint egy jövőbeli konferencia résztvevőire bízzák. Így az aláírók megállapodtak abban, hogy ezentúl a „vagyon” fogalmáról az eddigiektől eltérő módon, a természet szerepét nem elhanyagolva fognak gondolkozni. És hogy alapvető változásra van szükség abban, ahogy a társadalom termel, illetve fogyaszt – már amennyiben meg akarjuk valósítani a fenntartható fejlődést.
Ez utóbbi mondat egyértelmű értelmezhetőségéről sokat mond, hogy az Európai Unió illetékesei szerint ez azt jelenti, hogy a jövőben majd a munkavállalóknak kevesebb, míg a környezetszennyező iparágaknak több adót kell fizetniük. Hillary Clinton amerikai külügyminiszter ugyanebből a mondatból azt olvasta ki, hogy ezentúl máshogy kell csomagolni és reklámozni a termékeket.
A jövő, amit akarunk című negyvenkilenc oldalas záródokumentumban se vége, se hossza a fentiekhez hasonló konkrétumoknak és bátor elhatározásoknak. A pénz említésének mindenféle formája azonban tabunak bizonyult az írásban. Bár a fejlődő országok évi harmincmilliárd dollár segélyt szerettek volna kapni, hogy gazdaságukat „zöldebbé” tegyék, ennek teljesülésére esély sem volt. Az Egyesült Államok éppen csak kezd kilábalni, az Európai Unió pedig most süllyed nyakig az adósságválságba. Kína növekedése is lassul, pénzt senki nem ad. A döntéshozók azonban úgy viselkednek, mintha nem is érzékelnék a valóságot. Ban Kimun ENSZ-főtitkár szavai szerint ez a dokumentum irányt mutat a világnak. „Most az a dolgunk, hogy kritikus tömeget teremtsünk. Az előttünk álló út azonban hosszú és nehéz lesz.” Clinton külügyminiszter még optimistábban fogalmazott: „Az eredményesebb jövő csak karnyújtásnyira van. A jövő, ahol minden ember élvezheti a fenntartható fejlődés vívmányait, függetlenül attól, hogy ki és hol él.” A Greenpeace igazgatója, Kumi Naidoo kissé másképp látja a helyzetet: „Nem kaptuk meg a jövőt, amit akartunk Rióban, mert nincsenek olyan vezetőink, akikre szükségünk lenne. A leghatalmasabb országok vezetői azt támogatták, hogy minden maradjon a régiben, szégyenletes módon előrébb helyezve a profitot az embereknél és a bolygónál.”
A rióihoz hasonló nagyszabású klímakonferenciák jövőjéről, értelméről Susan Lieberman, a Pew környezetvédő csoport igazgatója fogalmazta meg – a vélhetően a megfigyelők nagy többsége által osztott – véleményét az amerikai The Washington Postban: „Nem tudom, hogy valaha lesz-e folytatás. És azt sem tudom, hogy kell-e az nekünk, hogy legyen.”
2012. július 7.
