Ha egy földrajzi folyóirat kisalakú, és címlapképét védjegynek számító keret öleli körül, az már garancia a minőségre. Nem, nem az amerikai földrajzi társaság, a National Geographic Society lapjáról lesz most szó, hanem a Magyar Földrajzi Társaság magazinjáról, A Földgömbről. Noha természetesen nem feltételezzük, hogy a periodika kiadói szándékosan másolták a globális kiadvány bizonyára védett küllemét (itt meg kell jegyezni, hogy a National Geographic állandó citromsárga keretéhez képest A Földgömb címlapjának széle hónapról hónapra más színű, csak időnként sárga), a hasonlóságot nehéz nem észrevenni.
Szerencsére a hasonlóság a lap belsejében is folytatódik, már ami a képanyagot illeti, és az eltérések is csakhamar szembetűnnek, amint elkezdjük olvasni a szöveget. A szerkesztők ügyesen találták meg az egyensúlyt az információátadás e két eszköze között. Így az olvasónak nincs olyan érzése, hogy a betűk csak a fényképek illusztrálására kellenek, illetve kitöltik a tördelés során keletkezett üres helyeket. Bár a fotókat legtöbbször nem profik, hanem a cikkek geográfus, geológus, esetleg biológus vagy hegymászó szerzői készítik, nem lehet minőségi kifogásunk. Persze az is igaz, hogy a patagóniai hegyek hatalmas, szinte függőleges gránitfalairól, háttérben az Andok hófödte csúcsaival vagy a sziklába vájt medencékben a japán onszen fürdőkultúrának hódoló meztelen (bár szemérmes szögből fotózott) hölgyről nehéz gyenge képeket készíteni.
A szöveg szakmaiságáról a főszerkesztő, Nagy Balázs geográfus gondoskodik, aki „civilben” az Eötvös Loránd Tudományegyetem természetföldrajzi tanszékének docense. Ahogy korábban megírtuk, Nagy munkatársaival nemrégiben az Atacama-sivatagban, a világ legmagasabb vulkánján helyezett el olyan mérőműszereket, amelyek segítségével a klímaváltozás hatásait vizsgálják majd (Jégtűk erdejében, 2012. június 2.). A határon túli gyalogtúrák szerelmesei pedig Gerinctúrák a Kárpátokban című útikönyvéről ismerhetik a nevét.
A Földgömb idei első, január-februári számának két vezető anyaga, dacára a címlapon szereplő, kétségkívül látványos napkitöréseknek, a már említett japán fürdőkről és a dél-amerikai hegymászó expedícióról szóló cikk. A japán szigetek jól ismert szeizmikus aktivitásáról vélhetően szívesen lemondanának a helyiek, még annak tudatában is, hogy ennek köszönhető az ország rengeteg termálvízforrása is. Ezekből Japánban huszonötezer van: arányosan majdnem ötszöröse az egyébként ugyancsak a világ élvonalába tartozó Magyarország hőforrás-gyakoriságának. Az onszeneknek nevezett közfürdőkről számos mítosz kering, amelyek jelentős része igaz is.
A cikk szerzője, az évekig Japánban élt Irimiás Balázs leírja, hogy valóban tilos a fürdőruha fürdőzés közben, bár a koedukált fürdőkben a nőknek bizonyos esetekben engedélyezik a fürdőtörülköző viselését. Viszont elsőrendű fontosságú a higiénia, ezért a medencébe merülés előtt meg kell mosdani. Az is a tisztaságot (és a túl gyakori harapások elkerülését) szolgálja, hogy a télen is üzemelő, nyitott onszeneket látogató és turistaszenzációvá lett japán makákók ma már külön medencét kaptak, amelyen immár nem kell az emberrel osztozniuk. Amint érezhető, Japánban a fürdőlátogatás sokkal több tisztálkodásnál. Erről a még mindig létező fürdető hölgyek sokrétű szolgáltatásai is gondoskodnak. A prostitúciót nemhiába hívják japánul szó szerinti fordításban vízkereskedelemnek.
A másik kiemelendő cikkben Solymári Dániel teológus, alpinista – akit többször az év hegymászójának választottak – meséli el a déli Andok függőleges gránitfalainak meghódítását. A sziklafalak olyan hatalmasak, hogy megmászásuk hetekig is eltarthat, és a hegymászóknak minden ellátmányukat maguk után kell húzniuk a köteleken. Ebből csak a víz több száz kilogrammot tehet ki. Amint a szerző egyik fotója mutatja, a falmászók felfüggesztett sátorban töltik az éjszakát, amelyet reggel összecsomagolnak, és maguk után húznak. Éjjelente pedig egy szögön függeszkedve a tátongó mélység fölött minden bizonnyal úgy alszanak, mint a tej.
2013. február 16.
