Hús az asztalon

Hogyan lett kutya a farkasból? E probléma egyike a biológia azon kérdéseinek, amelyek hallatán a szakértők csak a fejüket vakarják. Egy magyar etológus Ausztriában alapított farkaskutató központot, hogy választ találjon erre a rejtélyre.



Soha ne érjetek hozzájuk felülről és hátulról, ne simogassátok a fejüket és a hátukat. Ne távolodjatok el túlzottan egyedül a többiektől, várjátok meg, míg a farkasok jönnek oda hozzátok. Hiába vannak emberhez szoktatva, sosem lehet teljesen megbízni bennük. Biztos, ami biztos, nem megyünk be egyedül hozzájuk, és mindig szemmel tartjuk őket – tart gyorstalpaló farkaskezelési felvilágosítást Virányi Zsófia, az ernstbrunni vadasparkban működő farkaskutató központ (Wolf Science Center, wolfscience.at) egyik alapítója és társvezetője néhány másodperccel azelőtt, hogy belépnénk a két kifejlett farkas, Nanuk és Una kifutójába.
– A farkasokat nem lehet hazavinni, nem fogadják el fenntartások nélkül az ember vezető szerepét – folytatja a fejtágítást. – Nem lehet biztonságosan tartani őket háznál, a gyerekekre nagy valószínűséggel vadásznak. A gondolkodásuk a kutyákénál sokkal inkább „háromdimenziós”, tehát nem csak a földön közlekednek. Teljesen mindegy nekik, hogy ajtó vagy ablak, ha be akarnak menni valahova, be fognak menni.
Virányi az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) etológia tanszékén doktorált, ahol már két farkaskölyköt nevelt fel „kézben”, tehát éjjel-nappal gondozva az állatot. Később az ausztriai Konrad Lorenz Intézet, a Bécsi Egyetem és a Bécsi Állatorvos-tudományi Egyetem érintésével jutott el az osztrák fővárostól negyven kilométerre északra lévő alsó-ausztriai kisváros, Ernstbrunn határában lévő vadasparkba, ahol társaival, Friederike Rangével és Kurt Kotrschallal együtt létrehozta a farkaskutató központot.
– Ezt a kutatóintézetet abból a célból alapítottuk, hogy azonos körülmények között tartott kutyákat és farkasokat hasonlíthassunk össze, a viselkedés öröklött tényezőinek vizsgálatához ugyanis azonos környezeti hatásokra van szükség – mondja Virányi Zsófia, miközben a falkák elkülönített kifutói között sétálunk. Az etológussal van saját kutyája, Tódor is, aki időnként odamegy a drótkerítéshez üdvözölni a farkasokat. Életük első napjaitól ismerik ugyanis őt, számukra Tódor a „felnőtti autoritást” testesíti meg. – A ELTE etológia tanszékén ugyanebből a célból próbáltuk korábban a farkasokat úgy tartani, mint a kutyákat, de kiderült, hogy ez legfeljebb az állatok négy hónapos koráig működhet. Ezért itt pont fordítva járunk el, tehát a kutyákat is úgy tartjuk, mint a vadasparkban élő farkasokat.
A farkasok és a kutyák is úgynevezett falkákban élnek itt. Fontos azonban tudni, hogy ezek az állatcsoportok nem mindenben azonosak a természetben élő farkascsapatokkal. Míg azok általában rokoni kapcsolatok mentén szerveződnek (egy falka általában egy családot jelent), addig a kutatóközpont farkasai között nem feltétlenül van vérségi kapcsolat. Fogságban született állatok ők, néhány napos korukban kerültek a vadasparkba. Egy alomból általában két kölyök érkezik, amelyeket aztán két–hat tagú csoportokban nevelnek fel a kiképzők, kutatók és egyetemi hallgatók. Így a nem rokon állatok is gyakorlatilag szemük kinyílásától együtt élnek falkatársaikkal.
– Inkább hasonlítanak ezek a falkák egy emberi céghez, mint egy emberi családhoz. „Külső erők” (esetükben a kerítés) együtt tartja őket, így a kutatásaink azt a kérdést feszegetik, hogy a kutyák és a farkasok kooperatív (együttműködési) képességei az emberhez hasonlóan lehetővé teszik-e az ilyen – mesterséges – csoportokhoz való alkalmazkodást is – folytatja az etológus. – A fogságban tartott falkák tagjai általában agresszívebbek egymással, még akkor is, ha családi csoportokból indultak ki. A mi farkasaink azonban meglepően békésen megférnek egymás mellett. Hiába tartoznak az állatok egyik vagy másik falkába, alig néhány méterre élnek egymástól, mind ismeri a többit, intenzíven kommunikálnak egymással. Az agressziót úgy igyekszünk csökkenteni, hogy aktívan foglalkoztatjuk őket, főként állandó etológiai kísérletekkel.
De a vadaspark lakói, a farkasok számára életük első hónapjaiban mégsem a többi farkas társasága a legkülönlegesebb. Kétnapos koruktól négy-öt hónapos korukig ugyanis az ember állandó közelségében nevelkednek. Nanuk és Una lakhelye mellett meg is nézhetjük a kutatóintézet munkatársainak szállását, amelyben a kisfarkasok életük első hónapjaiban alszanak. A néhány négyzetméteres kunyhó nem kínál túlzott kényelmet. A betonpadlós szobában csak a kis vaskályha nyújt némi komfortot (erre szükség is van, mert ilyenkor, október elején is alig néhány fokkal magasabb a kinti hőmérséklet a fagypontnál). Még ágyak sincsenek, csak néhány falhoz támasztott matrac. A kis ház falába ajtót vágtak, amelyen keresztül a farkasok bármikor ki-be járhatnak. A gondozók ebben az időben cumisüvegből etetik őket.
Az ernstbrunni kutatások egyik legfőbb kérdése az, hogy miben különbözik egymástól a farkas és a kutya gondolkodásmódja és viselkedése, és mindebből milyen következtetéseket tudunk levonni a háziasítás folyamatáról.
– Furcsán hangozhat, de a tudomány jelenleg még csak kevéssé érti, hogy pontosan hogyan változott meg a kutya viselkedése, mióta a mai kutyák őseit adó farkasokat az ember domesztikálta – magyarázza Virányi Zsófia. – Ugyanakkor a magatartásuk néhány alapvető különbségére már fényt derítettünk. A kutyákat például sokkal egyszerűbb hozzászoktatni az ember közelségéhez, ehhez akár már néhány perces rendszeres szemkontaktus is elég. Ahhoz azonban, hogy a farkasok ne féljenek az emberektől, hosszadalmas, napi huszonnégy órán keresztül tartó kapcsolatra van szükségük az emberrel életük első hónapjaiban. A kutyákat arra szelektáltuk az elmúlt évezredek során, hogy kevéssé legyenek agresszívek az emberrel szemben, és gördülékenyen együtt tudjanak működni vele. A mi kutatásainkból is egyértelmű, hogy igen hasonló kooperációra a farkasok is képesek, csak nem az emberrel, hanem fajtársaikkal. Például nem igazán értik, ha az ember a kezével próbál irányt mutatni nekik, ugyanakkor más farkasok tekintetirányát nagyon jól értelmezik hasonló problémák megoldása közben. Sőt a farkasok fajtársaikkal hatékonyabban működnek együtt, mint a kutyák más ebekkel.
A kutyák alkalmassá váltak arra, hogy tökéletesen alávessék magukat az ember – illetve kóbor kutyák esetében a csoport domináns állata – akaratának. A farkasok, legyenek akármennyire is az emberhez szoktatva, erre kevésbé hajlandóak. Virányi a Scientific American magazin idei riportjában így jellemzi a két közeli rokon faj viselkedése közötti hatalmas különbséget: egy kutyának meg lehet tiltani, hogy az asztalon hagyott húst elvegye. A farkas számára viszont nincs az a parancs, amely ezt megakadályozná.
A központ munkatársai felfedezték, hogy e különbség hátterében a kutyák és a farkasok falkáinak eltérő belső struktúrája állhat. A kóbor kutyák csapataiban kialakuló rangsor diktatórikus rendet eredményez. A domináns állat eszik először, míg ő jól nem lakott, a többiek meg sem próbálnak a táplálék közelébe férkőzni. A farkasfalkák ennél sokkal egalitáriusabbak. Bár itt is van hierarchia az állatok között, az alárendelt egyedek a vezetőkkel együtt esznek, és még látszólagos fenyegetés esetén sem hajlandóak odébbállni. Arra is rájöttek az etológusok, hogy amikor a kutyák úgymond együttműködnek az emberrel, sokkal inkább utasításokat teljesítenek, és arra várnak, hogy az ember döntsön mindenben. A farkasok ezzel szemben kezdeményezőbbek, kreatívabbak, önállóbbak.
A domesztikáció mikéntje ugyanígy a múlt homályába vész. Virányi szerint bátran állíthatjuk, hogy a kutya az első háziasított állat, de a történetével kapcsolatos tudományos bizonyosság itt nagyjából véget is ér (miközben mára gyakorlatilag az összes többi háziállat eredetét pontosan ismerjük). Noha viszonylag egyszerű elképzelni azt a népszerű forgatókönyvet, hogy a farkasok elkezdték követni a vadászó-gyűjtögető embercsoportokat, és szépen lassan „összebarátkoztak” velük, ha belegondolunk, mindez rengeteg zavaró kérdést vet fel. Vajon hogyan voltak képesek a farkasok feladni a független, parancsokat nehezen tűrő természetüket, hogy kezes, megbízható kutyákká váljanak? És az embereknek mi volt az azonnali hasznuk abból, hogy egy nagy testű, táplálékállatnak szinte értéktelen, viszont potenciálisan életveszélyes ragadozót megtűrtek maguk mellett?
– Bárcsak el tudnám képzelni, hogyan történt ez! De nagyon sok darab hiányzik még ebből a kirakóból – sóhajt Virányi Zsófia.
Abban sincs egyetértés a kutatók között, hogy milyen rég is kezdődött az ember és a kutya együttélése. A különböző elméletek szerint a farkas háziasítása (tehát a kutya története) legkésőbb tizenkétezer, legkorábban talán ötvenezer évvel ezelőtt kezdődhetett. A helyszín teljesen bizonytalan. Könnyen előfordulhat, hogy (evolúciós léptékben) egyszerre több helyen is elindultak a farkasok a domesztikáció útján.
Az viszont immár bizonyosnak látszik, hogy a kutya őse a közhiedelemmel ellentétben nem a ma élő farkas volt, hanem egy ma még ismeretlen, vélhetően már kihalt farkasfaj.
– A történet minden elemének megismeréséhez még az időutazást is fel kellene találnunk – így Virányi. – De a tudomány mégis sokat segíthet abban, hogy elméleteket alkossunk, majd azok közül kizárhassuk a megcáfolhatókat.

2015. október 24.