Generális izgalom

Úgy tartjuk, életünk sokkal stresszesebb, mint a nyugodtnak tartott békebeli világ. Hogy így van-e, arról nincsenek statisztikák, mert az élettani stressz fogalma csak a XX. század közepén gyökeredzett meg a szakirodalomban. Amiben senkinek sem volt nagyobb szerepe a magyar Selye Jánosnál.



Prágában az orvostanhallgató Selye János 1925-ben különös jelenségre lett figyelmes az oktatókórház betegein. Noha sokféle betegséggel érkeztek a klinikára a páciensek, és tüneteik egy idő után az adott kórságnak megfelelően általában jól elkülöníthetővé váltak, kezdetben szinte ugyanolyan bajokra, fájdalmakra panaszkodtak. Kortársai a rosszullétet kiváltó specifikus okot keresték, és azt igyekeztek gyógyítani, de Selye fejében szöget ütött ez a generális reakció.
Bár édesapja – mivel ő és felmenői is mind praktizáló orvosok voltak – mindig is igyekezett Selyét a klinikai orvoslás irányába terelni, Selye János érdeklődése már a kezdet kezdetén a kutatás irányába fordult. Rockefeller-ösztöndíjjal 1931-ben, huszonnégy éves korában már az amerikai Johns Hopkins, majd néhány évvel később a kanadai McGill Egyetemen kutatott. Ott idéződött fel benne a már korábban tapasztalt névtelen, leginkább általánosbetegség-szindrómának nevezett tünetegyüttes.
Történt, hogy a méhlepény élettanát vizsgálva (kísérleti egereken) munkatársaival úgy találta, hogy a különféle hormonok, vitaminok, egyéb hatások nagyon hasonló reakciót váltanak ki az élő anyagból. Először kudarcként fogták föl ezt, hiszen egyetlen kezelés esetében sem sikerült specifikus választ kimutatniuk, így kidobták az eredményeket. Selyét azonban egyre inkább érdekelni kezdte a jelenség, és több kutató hasonló vizsgálódásait alapul véve megalkotta a biológiai stressz fogalmát, ezzel pedig bevonult a tankönyvekbe.
– Manapság a stresszt szinte kizárólag pszichikai értelemben használjuk. Kiállításunkon azonban az eredeti, Selye-féle stresszkoncepciót igyekeztünk bemutatni – mondja Szabó Katalin, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusa. – Selye azt is felismerte, hogy az agy gyakran hasonlóképpen reagál a pozitív és a negatív környezeti hatásokra (például mindkettő izgalmat vált ki). Ezért megalkotta a „jó” stressz (eustress) és a „rossz” stressz (disstress) fogalmát, bár ezek nem ragadtak meg a köznyelvben. Élete végén azonban belátta, hogy az agy értékeli a szervezetet ért hatásokat, még ha biológiailag egyformán reagál is rájuk.
Selye értelmezésében tehát a stressz nemcsak a környezet hatásai által kiváltott mentális feszültség – ahogy azt köznapi értelemben ma használjuk –, hanem az élő szervezetek olyan általános izgalmi állapota, amely valamilyen környezeti inger hatására jön létre, és jól megfogható reakciókat vált ki számos szervben, különösen az agyalapi mirigy által kormányzott hormonrendszerben. A stressz okozója (a stresszor) szinte bármi lehet a kórokozóktól kezdve az éhezésen keresztül a mentálisan megterhelő hatásokig. Ahogy a jelenség tudományosabb elnevezése (általános adaptációs szindróma) is mutatja, a stresszre adott válasszal szervezetünk ideig-óráig próbál küzdeni a saját állapotát megváltoztatni igyekvő környezeti hatással. Bizonyos esetekben ez nem sikerül, és a szervezet kimerül. Selye kimutatta, hogy bár a stresszt sok minden kiválthatja, lefolyása, tünetei igen jellemzőek, és nem illenek egyetlen más ismert hormon vagy betegség tünetegyüttesébe sem.
Felfedezéseit 1936-ban közölte először a világ legfontosabb tudományos szakfolyóiratában, a Nature-ben, és ezzel megismerte nevét a szakma. Hamarosan saját kutatócsoportot alapíthatott Kanadában, és élete végéig percre pontos időbeosztás szerint kutatott. Munkásságával nemcsak a stresszkutatást alapozta meg, de jelentős felfedezéseket tett a hormonrendszer működésének megértésében is.
– Selye János megfogalmazásában a stressz a szervezet bármely pszichikai, fizikai vagy akár kémiai hatásra adott állandó, azonos válaszát jelenti, tehát a stressz maga a szervezet reakciója – folytatja Szabó Katalin. – Selye pályafutásának jelentős részét a hormonok tanulmányozásának szentelte. Például ő alkotta meg a mellékvese hormonjainak máig használatos felosztását a szénhidrát-anyagcserét befolyásoló glükokortikoidokra és az ásványi anyagcserére ható mineralokortikoidokra.
Fáradhatatlan munkabírással az év minden napján (vasárnap és karácsonykor is) kísérletezett, boncolt, mikroszkóppal vizsgálódott, és ugyanezt a kompromisszummentes odaadást várta el beosztottjaitól is, derül ki a kiállítás írásos anyagából. Heti ezer patkányt boncoltak fel kísérleteikhez, Selye a teljes kutatási folyamatot személyesen felügyelte, gyakorlatilag folyamatosan. A tudós Álomtól a felfedezésig című könyvében pontosan leírta egy átlagos munkanapja, 1963. január 26-a időbeosztását (egyébként Selye születésnapja volt, de ez láthatóan nem volt ok a tervszerű munka megzavarására). Öt órakor kelt, tornázott, majd fél héttől már az intézetben dolgozott. Beosztottjai kilencre érkeztek, és innentől délután ötig olyan feladatokat végzett Selye is, amelyekhez szüksége volt asszisztenciára. Öt után még benn maradt az intézetben, és egyedül dolgozott tovább. Hétre ért haza, otthon is folytatva a munkát. Ennek a hihetetlen munkatempónak meg is lett a gyümölcse. Életében 1700 tudományos közleménynek volt egyedüli vagy társszerzője, tizenöt szakmonográfiát és hét laikusoknak szóló könyvet írt. Magyarországgal sosem szakadt meg a kapcsolata, rendszeresen hazalátogatott, szemináriumokat tartott. 1982-ben halt meg Montrealban.
Selye munkásságának jelentősége elvitathatatlan a stresszkutatásban, nincs a világon olyan tankönyv e témában, amely ne úgy hivatkozna a magyar tudósra mint a tudományterület atyjára. Ugyanakkor – bár erre utaló anyag nincs az október 31-ig látható kiállításon, Selye kizárólag pozitív kontextusban szerepel – az Egyesült Államokban az utóbbi években olyan adatok kerültek felszínre, amelyek alapján egyesek megkérdőjelezik Selye elfogulatlanságát, etikusságát. Kiderült ugyanis, hogy a tudós 1958-tól pályafutása végéig szoros kapcsolatban állt a dohányiparral, jelentős összegekkel támogatták kutatásait, és ennek megkérték az ellentételezését is.
Egy amerikai közegészségügyi folyóirat „A stressz atyjának találkozása a nagy dohánycégekkel [big tobacco]” címmel ismertetett dokumentumai szerint Selye folyamatosan közreműködött a dohányzás melletti kampányokban. Tudományos adatokat szolgáltatott azoknak az ügyvédeknek, akik a dohánycégek elleni perekben azt bizonygatták, hogy a dohányzás, valamint az infarktus és a rák között nincs semmiféle bizonyítható összefüggés.
Még túl frissek az információk ahhoz, hogy megalapozott képet alkothassunk róla, hogyan befolyásolta ez Selye felfedezéseit, de zseniális újító karizmájához nem férhet kétség.

2015. október 10.