Művészi szikekezelés

A budapesti Szent János Kórház orvosai megkísérelték megmenteni annak a fiatalembernek mindkét lábát, akit két hete ütött el a 61-es villamos (a végleges siker még kérdéses). A leszakadt végtagok visszavarrása csak kedvező körülmények esetén lehetséges, de legalább ugyanilyen fontos a virtuóz szakmai tudás, ebben pedig a magyar sebészek mindig is jeleskedtek.



Két hete, vasárnap éjfél után súlyos balesetes sérült érkeztéről értesítették a mentők a János-kórház traumatológiai osztályát. A Budagyöngyénél a villamos elütött egy tinédzsert, és mindkét lábát öszszeroncsolta. A jobb lábán nyílt törés keletkezett, a bal lábfejét viszont szinte teljesen amputálta a villamos. A sérült mégis szerencsésnek mondhatja magát, mert perceken belül a közeli János-kórházba szállították.
– A sérült beérkezése után az első feladat, hogy kizárjuk azokat a belső sérüléseket, amelyek a látható végtagsérülések mellett esetleg a beteg életét fenyegetik, így sürgősebb a kezelésük. Ezután került a sérült a műtőasztalra, és ekkor még úgy tűnt, hogy a bal lábát mindenképpen amputálni kell – mondja Kiss Jenő, a Szent János Kórház ortopéd traumatológiai osztályának osztályvezető főorvosa, aki személyesen nem vett részt az operációban. – A műtőben a kollégáim újraértékelték a szituációt, és úgy döntöttek, hogy megpróbálják megmenteni a bal lábat is. Erre az adott alapot, hogy a bőrhíd, amely összekötötte a lábszárat és a lábfejet, illetve a hozzá kapcsolódó ér jó keringést biztosított.
A lábfej vérellátását akár egy verőér is szolgáltathatja, és a hozzá kapcsolódó ideg sem szakadt meg, így a beidegezés is biztosítottnak tűnt. A sebészek ezzel rekonstruálták a lábat, a végletesen roncsolódott szöveteket eltávolították, a felületet megtisztították, és visszaillesztették a csontokat, izmokat. A lábfej másik nagy verőere olyannyira roncsolódott, hogy már nem volt alkalmas az összevarrásra. Végeredményben igen kedvező állapotot sikerült az orvosoknak elérniük, és a keringés is elfogadható volt. Ám, mint Kiss Jenő figyelmeztet, egyelőre nem lehet megmondani, hogy a beavatkozás végleges sikerrel jár-e.
Rengeteg tényezőtől függ, hogy a sebészek egyáltalán fontolóra vehetik-e a leszakított végtag visszaillesztését.
– Az eltelt idő és a helyszíni ellátás rendkívül fontos a végső siker szempontjából. Előfordul, hogy hozzánk is érkeznek betegek hat-nyolc órával a baleset után, és zacskóban hozzák a levágott ujjukat. Ennyi idő elteltével nyilván lehetetlen visszavarrni, arra többnyire két-három órán belül van lehetőség – mondja Kiss Jenő. – Ha a végtag vagy annak egy része teljesen szeparálódott, hűtve, de nem közvetlenül jég közé téve kell a kórházba szállítani. A mentősöknek van ehhez szükséges felszerelésük. A mostani esetben, amikor nem teljesen szakadt le a végtag, vissza kell fordítani az eredeti helyzetébe, nehogy tovább sérüljön, illetve meg ne szakadjon a keringése.
Az időtényező ellen a hűtéssel és a műtétet végző szakemberek tervszerű értesítésével lehet harcolni. Efféle operációknál számos különféle sebészeti technikát kell magas szinten alkalmazni (idegeket, ereket, más szöveteket kell összevarrni), így legalább két-három orvos együttes jelenléte szükséges.
– Ilyenkor a szakma legfinomabb fogásait is alkalmazni kell tudni. Természetesen vannak műveletek, amelyeket minden orvosnak el kell sajátítania, de bizonyos feladatok már szinte művészi tehetséget és mélyreható felkészültséget, speciális gyakorlatot kívánnak – tartja a főorvos. – Bizonyos sebészi fonalak (főként gyermek sérültek ellátására) szabad szemmel alig látható vastagságúak. Ezeket csak nagyítószemüvegben vagy akár mikroszkóp alatt lehet használni, ez pedig még jobban megnehezíti a műtő sebész dolgát.
Bizonyos műtéti műveleteket csak a fiatalabb sebészek képesek elvégezni, mert hiába rendelkezik nagyobb tapasztalattal az idősebb kolléga, a kor előrehaladtával a kéz remegni kezd, romlik a szem-kéz koordináció, és csökken a precizitás.
– A sebészetben ugyanolyan fontos a szakmai tudás, mint a készségek. Nem elég mechanikusan megtanulni az anatómiát, az ismeretet a gyakorlatban is alkalmazni kell tudni. Ehhez rengeteg gyakorlásra és tehetségre van szükség. Jó közepes szintre szinte mindenki eljuthat, de az igazán kiemelkedő sebészek született tehetség birtokosai – vallja Kiss Jenő. – A kézügyesség sem elegendő önmagában. Önbizalom és magabiztosság szükséges ahhoz, hogy bátran megkíséreljük a legbonyolultabb műveleteket is, merjünk újítani, kreatív megoldásokat alkalmazni, amelyeket esetleg még senki sem csinált előttünk.
Az efféle sebészi bravúrt igénylő, mégis sikerrel kecsegtető beavatkozások tehát még napjainkban is igen ritkák. Pedig a sebészet talán a legősibb orvosi szakmák egyike még akkor is, ha a siker feltételei alig másfél évszázada adottak.
– Sebészet mindig volt. Szúrtak, vágtak, stoppoltak. Modern értelemben vett sebészetről azonban csak akkortól beszélhetünk, amikor sikerült megoldani a fájdalomcsillapítást, és megakadályozni a sebek elfertőződését – mondja Kapronczay Károly egyetemi tanár, a Semmelweis Orvostörténeti Könyvtár és Levéltár címzetes főigazgatója. – A hatékony fájdalomcsillapítást először 1846-ban Bostonban oldották meg, amikor egy fogorvos éterrel bódította el a pácienst. Ez a módszer azonnal átment a sebészeti gyakorlatba is, és ez az újítás tette elviselhetővé a műtéteket. Magyarországon alig egy-két évvel később, még a szabadságharc idején megtörtént az éterrel végzett első bódítás.
Hogy pontosan melyik sebész használta először az étert altatásra, nehéz megmondani, mert többen is alkalmazták az új vívmányt szinte egy időben. Balassa János és Markusovszky Lajos (aki Görgey Artúr fejsérülését is kezelte) ugyanúgy altatott már a szabadságharc hadszínterein, ahogy a Rókus-kórház sebésze, Flór Ferenc is. Flórt 1849-ben alezredesként kinevezték a honvédség egészségügyi szolgálatának irányítójává, és vezetésével világszínvonalúvá fejlesztették a hadszíntéri orvosi ellátást. Számos újítást, így a kloroform alkalmazását is az ő irányításával kezdték meg. Rajtuk kívül a Pápán dolgozó Cseresnyés János főorvos is elaltatta első betegét az éternarkózis használatával. Szinte minden szabadságharcos hadtest tábori orvosánál volt éterrel bódító készülék, amely afféle szprére hasonlított, fújtatóval spriccelték a páciens szájába-orrába az étert, aki ezután elaludt. Ekkor a sebészeknek nagyon sietniük kellett, hogy a műtéttel (amely legtöbbször amputálás lehetett) még az előtt végezzenek, hogy a szerencsétlenül járt honvéd felébredne. A szabadságharc után az éter hamar átkerült a polgári sebészeti praktikumba is. Kevéssé ismert, hogy Semmelweis Ignác 1859-ben éterrel bódított egy várandós anyát, és császármetszéssel segítette világra kisbabáját.
Az éter tehát megoldotta a sebészet egyik nagy problémáját, a fájdalomcsillapítást. Ettől függetlenül azonban a sebek begyulladtak, elfertőződtek, és sok műtött beteg halálát ez okozta. A beavatkozás utáni fertőzések veszélyét aztán az Edinburgh-ben praktizáló skót Joseph Listernek sikerült elhárítania (róla nevezték el a kórokozó-pusztító hatású Listerine szájvizet). Louis Pasteur kutatásai alapján három módszert javasolt a baktériumok távol tartására: a melegítést, vegyi anyagok használatát és a maszkokkal, kötéssel való elszigetelést. Végül a kemikáliák bizonyultak a leghatékonyabbnak, konkrétan a karbolsav alkalmazása. Ezzel a vegyülettel Lister sikeresen kezelt egy lábát tört fiúcskát, aki – akkoriban szinte ismeretlen módon – sebfertőzés nélkül úszta meg nyílt törése begyógyulását.
– A fájdalom és a fertőzések legyőzésével eljött a modern sebészet időszaka Magyarországon és világszerte is. A sebészek „bemerészkedtek” az emberi test belsejébe, a mikrosebészet után útjára indulhatott a makrosebészet is – magyarázza Kapronczay Károly. – Pesten Balassa János vezetésével bontakozott ki a sebészi tudomány, ő volt a magyar orvostársadalom legfőbb szervező személyisége a XIX. század ötvenes-hatvanas éveiben. Sajnos azonban fiatalon, alig 53 évesen halt meg. Sebész létére ironikus módon vakbélműtét-komplikációban hunyt el.
A súlyosan sérült végtagok ellátása és az ehhez kapcsolódó sebészi technikák is a háborúk idején fejlődtek legintenzívebben. Persze kezdetben nem a leszakadt, levágott kezek-lábak visszavarrását, hanem minél teljesebb pótlásukat tartották a sebészek elsőrendű feladatuknak. Az első világháború alatt Dollinger Gyula (aki mellkas-, hasi és ortopéd sebészként Kapronczay Károly megfogalmazása szerint zseni volt) a kor technikai színvonalához mérten szinte tökélyre fejlesztette a művégtaggyártást. Noha efféle alkalmatosságok kisüzemi jelleggel már a XIX. század végén is készültek hazánkban, a háború megsokszorozta, tömegessé tette a pótvégtagok iránti igényt. Dollingert megbízták a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal mesterséges testrészeket előállító műhelyének vezetésével, ő pedig gyárrá fejlesztette az üzemet.
A végtagok visszavarrására azonban még évtizedeket várni kellett, hiszen még a XX. század első felében sem állt rendelkezésre hozzá a megfelelő tudományos tudás és technológiai háttér.
– A múlt század hatvanas éveire jutott el oda a sebészet, hogy a leszakadt végtagok ellátásakor már nemcsak az lehetett a cél, hogy a későbbi művégtag számára megfelelő felületet alakítsanak ki, hanem esetleg magát az eredeti végtagot is visszaillesszék. Ennek elsődleges feltétele a vérellátás biztosítása, illetve a beidegezés rekonstrukciója, hogy érezni tudjon, illetve mozgatható legyen az a kéz vagy láb – mondja Kapronczay Károly. – Kezdetben e műtétek sikeressége igen alacsony szinten állt, és még ma is nagy szerepet játszik benne a szerencse. Többnyire a siker esélye is ritka, de nem orvos az, aki nem próbálja meg a rekonstrukciót, ha bármily esélyt lát a végtag megmentésére.

2015. szeptember 5.