Sok fiatal magyar kutató hagyja el az országot a jobb munkafeltételek, a nagyobb megbecsülés, a magasabb fizetés miatt – vagy csupán azért, mert csak külföldön talál állást. A legképzettebb fiatalok kivándorlása a nemzet számára biztosan káros, de megbélyegezhető-e valaki azért, mert a jobb életet keresi? Külföldön dolgozó kutatókkal beszélgettünk.
Maus Máté (34 éves)
Immunológusdoktor vagyok, és az egyetem alatt felvettem a fizika szakot is. Mindig is kutatással akartam foglalkozni. Számítottam rá, hogy előbb-utóbb pár évre majd külföldre kell mennem, ha a szakmában akarok maradni, de hogy később mi lesz, azon sosem gondolkodtam.
Az egyetem után azonban úgy láttam, hogy fenntartható módon nincs esélyem otthon állást találni. Világossá vált, hogy a magyar kutatás attól szenved, hogy kevés inspiráció, gondolat és technológia érkezik külföldről, a struktúra pedig nagyon bebetonozott. Ennek a betegségnek a fenntartásához nem akartam hozzájárulni, úgyhogy eldöntöttem, először mindenképpen szeretnék külföldön dolgozni.
A fizetési kilátások a magyar kutatásban rémesek. Tettem egy kitérőt gyógyszeripari értékesítőként, és megnéztem, mennyire erezném jól magam egy olyan munkakörben, amelynek béréből meg lehet élni, de másfél év után visszatértem a kutatásba, nem akartam feladni ezt az álmot. Találtam egy álláshirdetést, New York-i laborba kerestek PhD-val rendelkező kutatót. A téma illett a szakterületemhez, úgyhogy jelentkeztem, és végül felvettek.
A New York Universityn (NYU) kezdtem dolgozni, határozatlan idejű szerződéssel. Az első két évben adómentességet élveztem, így a nettó fizetésem 3300 dollár volt. Az árak New Yorkban csillagászatiak a budapestiekhez képest, de ez az összeg arra mindenképpen elég, hogy lakást béreljek, hétvégenként bulizzak, havonta egyszer utazzak, és jól egyek. Emellett még félretenni is tudtam mindig egy keveset. Ez az életszínvonal magyarországi tanársegédi fizetésből nem lett volna megvalósítható.
Egyedülállóként hagytam el az országot, gyerekeim nem voltak. A családommal való kapcsolatom az internetre korlátozódik. Évente egyszer tudok csak hazamenni, és ez nagyon fájdalmas. Egy-két év kintlét után először életemben optimista lettem. Úgy éreztem, van esélyem arra, hogy egzisztenciát teremtsek magamnak, hogy az élet kiszámítható, és ha dolgozom, annak megvan a gyümölcse. Kutatni az NYU-n félelmetes élmény. A kutatás anyagi háttere adott. Az emberek pedig hisznek abban, hogy meg tudják oldani a problémákat, és van hosszú távú céljuk. Ilyen közegben azon kapod magad, hogy elkezdesz hinni abban, amit csinálsz, és ennél nincs jobb üzemanyag.
Több mint négy éve vagyok itt, egyre több részlettel vagyok tisztában, ami izgalmasabbá, otthonosabbá teszi a helyet. Elnyertem két pályázatot, és más projektjeim is jó úton haladnak, talán bennük rejlik a kitörés esélye. Időközben egymásba szerettünk egy spanyol kutató lánnyal, három éve együtt vagyunk. Azt tervezzük, hogy egy-másfél év múlva visszaköltözünk Európába, hogy ott alapítsunk családot.
Tehát tágabb értelemben akarok hazajönni: haza Európába, közelebb a családomhoz, barátaimhoz. Nem hiszem, hogy Magyarország jelenleg politikailag, szakmailag, illetve anyagilag olyan környezetet tudna biztosítani, amelyben szívesen alapítanék családot egy spanyol lánnyal. De remélem, hogy a kapcsolatom a szülőföldemmel erősödni fog a jövőben, mert mindenképpen szeretném leróni azt a szép adósságot hazámnak, hogy felnevelt engem.
Bánszegi Oxána (34) és Szenczi Péter (34)
Mindketten biológusok vagyunk, etológiából doktoráltunk az ELTE-n. Az egyetemi évek alatt nem alakult ki határozott karrierképünk, felmerült, hogy egyetemi kutatóként vagy oktatóként dolgozunk tovább, de az is, hogy természetvédelemmel, az élőhelyek és az élőlények megőrzésével szeretnénk foglalkozni.
Ennek megfelelően nem terveztünk feltétlenül hosszú távú külföldi munkát, de a kutatói élethez szinte törvényszerűen hozzátartozik hosszabb-rövidebb külföldi tartózkodás, kutatás.
A doktori cím megszerzése idején Oxána az ELTE-n volt pár hónapos szerződéssel, majd egy akadémiai kutatóintézetbe került egy, az Európai Unió által finanszírozott projekthez, habár az addig tanulttól teljesen eltérő területen. Itt kétszer egyéves szerződés után szintén pár havonta hosszabbították a szerződést. Magyarul teljes létbizonytalanságban éltünk, néhány hétnél nem tervezhettünk előbbre. A fizetése megegyezett a diplomás-minimálbérrel, nettó 114 ezer forinttal.
Én eközben az ELTE-n maradtam egy fél évre, majd hosszabb álláskeresés után egy természetvédelmi civil szervezetnél helyezkedtem el, havi 150 ezer forintos fizetésért. Összességében tehát meglehetősen alacsony volt a jövedelmünk, így folyamatosan kerestünk egyéb lehetőségeket, akár külföldön is. Végül e lehetőséget Mexikóban találtuk meg. A jelenlegi csoportvezetőnk hívta fel a figyelmünket egy posztdoktori pályázatra a Mexikói Autonóm Nemzeti Egyetemen, amelyet Oxána megnyert. A mexikói kutatócsoport vezetője ismerte a munkánkat, és személyesen is találkoztunk már korábban.
Immár két éve élünk Mexikóban, kiutazásunk előtt nem sokkal házasodtunk össze. A posztdoktori ösztöndíj 27 ezer pezó (440 ezer forint). Mivel én is hamar elhelyezkedtem a Tlaxcalai Autonóm Egyetemen, a két fizetésből jól meg lehet élni. Társadalmi megbecsülése is jóval magasabb a munkánknak, mint Magyarországon.
Ellentétben a magyar viszonyokkal, itt létezik egyfajta ösztönzőrendszer mind az egyetemen belül, mind pedig országos szinten a sikeres művészeknek és kutatóknak. Azok munkáját, akik publikálnak (tehát a nemzetközi tudományos közösség által is elismert eredményeket érnek el), és diákokat vonzanak az egyetemekre, anyagilag is honorálják. Így az alapfizetésen felül annak akár a dupláját is megkaphatják a sikeres, rátermett, lektorált folyóiratcikkekkel igazolható teljesítményt nyújtó kutatók. Úgy érezzük, hogy a kutatási feltételek sokkal kedvezőbbek itt, mint otthon. Eddig soha nem volt anyagi korlátja egy kísérlet végrehajtásának. Hozzáférésünk van a legtöbb folyóirathoz, és nem okoz gondot új számítógépek, berendezések beszerzése sem (ez nem mindig volt így Magyarországon).
A kutatócsoportba nagyon könnyen beilleszkedtünk. A témavezetőnk is külföldi, az angol a közös nyelv. A mexikóiak amúgy is nagyon segítőkészek és barátságosak, kedvelik a külföldieket. Még nem vagyunk itt annyi ideje, hogy valóban hosszú távról beszélhessünk, de szakmai szempontból egyértelműen megérte kijönni, és tervezzük, hogy maradunk. Hogy végül meddig, az persze a pályázatok sikerességén múlik (hiszen a megpályázott és elnyert kutatási ösztöndíjakból kapjuk a fizetésünk, és a kutatómunkát is ebből finanszírozzák), de ez ebben a szakmában természetes.
Tóth Márton (35)
Genetikusként végeztem, majd doktoráltam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE-n). Ezután a Semmelweis Egyetemen (SE) vettem részt egy új kutatócsoport elindításában. A családomban nem voltak kutatók, így csak homályos elképzeléseim voltak a tudományos kutatásról. Arról álmodtam, hogy áttörő eredményeket fogok elérni, és így segítem sok ember életét. Ezért pénzt és elismerést kapok, és tovább dolgozhatok mások életének jobbá tételén.
A képzésem során szinte a teljes egyetemi tananyag nyugati tudományos eredményekre épült. Arról álmodtam, hogy egyszer ennek a nemzetközi közösségnek leszek a tagja, akár Magyarországon, akár külföldön élek. Doktorálás után ajánlottak állást az ELTE-n és az SE-n is, a fizetés viszont a multinacionális cégeknél elérhető szakmunkásbérnél is kevesebb lett volna. Ez nem hangzott túl biztatóan.
Los Angeles-i konferencián összeismerkedtem egy professzorral, másfél évvel később pedig már az ő laborjában dolgoztam a Rutgers Egyetemen, New Jersey államban. A posztdoktori fizetés a New York környéki árakhoz képest nem magas. Hiába kerestem kilencszer annyit, mint Magyarországon, alig tudtam megélni belőle. Két-három évbe telt, mire anyagilag egyenesbe jöttem.
Az első ösztöndíjamhoz kapcsolódó kutatás nehézkesen indult, de néhány más ötletem sikeresnek bizonyult, és rövidesen két és fel millió dollárnyi pályázatot nyertünk vele. Ezután anyagi helyzetem is javult, és közel ideális körülmények között tudtunk kutatni.
Kiutazásom előtt feleségül vettem a barátnőmet. Együtt utaztunk ki, és együtt töltöttük az első két évet. A középiskolás és főleg az egyetemi barátaim nagy része elhagyta az országot, így a tágabb családom és néhány barátom maradt csak Magyarországon.
Sokkszerű élmény volt az első időszak, fizikailag és lelkileg is. A szobámban január elejétől a tél végéig nem volt fűtés. Az egyetemi épületek egy része elég idős és viszonylag rossz állapotú volt, de a kutatáshoz közvetlenül szükséges erőforrások és eszközök ezekben is rendelkezésre álltak. Itt döbbentem rá, hogy az utóbbi 15 évben kiépített magyar kutatási infrastruktúra lényegesen jobb az átlag amerikai színvonalnál.
A kutatói közösség szervezettsége, erőforrásai és az iparba, társadalomba való integráltsága viszont itt összehasonlíthatatlanul előrébb tart. Ameddig a munkára szeretnék fókuszálni, az Egyesült Államok kutatási környezeténél nincsen jobb, viszont az élet itt általában sokkal keményebb. Az elmúlt években rájöttem, hogy Magyarország, bár nem gazdag, a világ többi részéről nézve mégis európai, kényelmes állam. Az Egyesült Államok, minden gazdagsága ellenére, első, második és harmadik világbeli közösségekből álló ország, egyes részei elképzelhetetlenül elmaradottak.
Az első három évben napi szintű bizonytalanságban éltem anyagilag, jogállásomat és személyes életemet tekintve is. Egy hónapnál soha nem terveztem tovább, és ma, hat év elteltével sem tudok és akarok egy évnél távolabbra tervezni. Amennyire itt lehetséges, beilleszkedtem. New York és környéke állandóan változik, lakosságának több mint fele bevándorló. A Rutgers Egyetem a világ etnikailag legváltozatosabb egyeteme. Szabad időmben közösséget szervezek, motorozom. Beutaztam az Egyesült Államok jelentős részét, és mindenhonnan lettek barátaim.
Hosszú távon nem tudom, hol fogok élni, de Amerika mindenképpen a lista tetején van. Egyelőre a kutatási és életfeltételeket Magyarországon nem látom ahhoz elég vonzónak, hogy költözésen gondolkodjak. Viszont amit tanultam, szívesen megosztanám magyar cégekkel, intézetekkel.
Horváth-Igyártó Zsuzsánna (34) és Igyártó Botond (35)
Botond biológiából, én biológiából és pszichológiából szereztem diplomát a kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen. Ezután mindketten állami ösztöndíjjal Magyarországon doktoráltunk, Botond az SE Humánmorfológiai és Fejlődésbiológiai Intézetében, én az ELTE etológia tanszékén. Terveink hasonlóak voltak: posztdoktori programban akartunk részt venni. Folytathattuk volna Magyarországon is a kutatómunkát, de Botond külföldi lehetőségekben gondolkozott, szakmai fejlődés céljából. A disszertáció megvédése után két amerikai egyetemi professzornak küldte el az önéletrajzát, és pozitív válaszuk után az akkor még a Yale-en dolgozó adjunktus ajánlatát fogadta el.
Botond 2007 tavaszán kezdte el posztdoktori munkáját az akkor már a Minnesotai Egyetemre átköltözött laborban. Én csak 2010-ben, a disszertációm megvédése után csatlakoztam hozzá. Próbáltam posztdoktori állást találni, de ez a szakterületem egyedisége miatt nem sikerült. A vízumunk miatt nem dolgozhattam, míg meg nem kaptuk a zöldkártyánkat. Botond apró lépésekben haladt felfelé a ranglétrán, én pedig később egy orvosi eszközöket gyártó cégnél kaptam tudományos munkatársi munkát.
A posztdoktori fizetés (30 ezer dollár, 8,3 millió forint évente) épp arra volt elég, hogy beosztva ketten meg tudtunk élni belőle, és évente egyszer haza tudtunk látogatni néhány hétre. Könnyebb lett, miután Botond elnyert egy ösztöndíjat, és én is elkezdtem dolgozni. Időközben vettünk egy öreg kis családi házat Minneapolis egyik külvárosában, amit felújítottunk. A teleket leszámítva, amelyek akár hat hónapig is tarthatnak, ez egy nagyon kellemes város. Nem olyan drága az élet itt, és nem olyan sűrűn lakott a térség, mint a keleti vagy nyugati partok.
Az Egyesült Államok Magyarországhoz, illetve Erdélyhez viszonyítva is sok tekintetben élhetőbb hely. A hivatalos ügyeket egyszerűbb elintézni, a rendszer jól szervezett.
Minden szépen alakult, de Botondnak az előrehaladás érdekében lépnie kellett, mert más egyetemen vagy intézetben tudott csak saját kutatólabort alapítani. Állás után nézett tehát, és a Baylor Immunológiai Kutatóintézettől kapott egy jó ajánlatot. Így másfél hónapja az Egyesült Államok egyik leghidegebb államából leköltöztünk az egyik legmelegebbe, Texasba.
Itt most ismét elölről kezdünk mindent. Lassan Botond laborja is beindul. Ő nagyon szeretné, ha Magyarországról és Erdélyből is tudna kihozni embereket PhD-hallgatói és posztdoktori állásba. Én szerencsére megtarthattam a munkahelyemet, otthonról dolgozom, vagy pedig különböző konferenciákra utazom.
A hazatérés Botondot mindig is foglalkoztatta, hiszen ő azzal a céllal jött ki, hogy majd az itt megszerzett tudást és kapcsolatrendszerét az otthoni kutatás fejlesztésére fordítsa. Abban reménykedik, hogy az újonnan elindított kutatólaboratórium révén növelheti tekintélyét a szakmában, ami végül is nagymértékben elősegítené a hazatérést. Hogy ez mikor fog megtörténni, azt még nem tudjuk, de ha elhagyjuk az Egyesült Államokat, csak Magyarországra vagy Erdélybe mennénk.
Arató Krisztina (34)
Molekuláris biológusként az ELTE immunológia tanszékén védtem meg a diplomámat 2003-ban. Az egyetem első évei alatt azt gondoltam, hogy mindenképpen kimegyek majd külföldre néhány évre. Részben az ambíció miatt, részben pedig azért is, hogy jobbak legyenek az életlehetőségeim. Hogy ne kelljen a szüleimnél laknom 23 évesen. Hogy tudjak később családot alapítani.
Harmadév után a szünidőben kimentem egy németországi genetikai kutatóközpontba két hónapot dolgozni, gyakorlatot szerezni, és nagyon tetszett a munka. Mégis hiányzott a család, a barátok, ezért arra jutottam, hogy otthon fogok egyetem után dolgozni. Ha végül tényleg ezt választottam volna, az egyetem doktori iskolájában nagyjából 100 ezer forintot kerestem volna havonta. Évfolyamtársaimmal ugyanarra az ösztöndíjra pályáztunk volna, nem volt biztos, hogy nekem ajánlották volna fel.
Aztán negyedév végen megismertem a barcelonai páromat, és akkor már egyértelmű volt, hogy mindenképpen kimegyek Spanyolországba. Utána már csak azt szerveztem, hogy hol tudnék dolgozni Barcelonában. A témavezetőm ajánlott be egy, a témánkba illő kutatócsoporthoz a Pompeu Fabra Egyetemen, ahol egyéves szerződést kínáltak. Ennek lejárta után átmentem a barcelonai genetikai szabályozást kutató központba, és ott el is kezdtem a doktori iskolát. Immár tíz éve ebben a laborban dolgozom. Az első fizetésem 1000 euró (313 ezer forint) volt, a doktori ösztöndíjam 1200, később 1300 euró. Doktorként 1800 eurót keresek. A fizetésből diákként meg lehetett élni. Talán nem spóroltam annyit, de fizettem az albérletet, buliztam, utaztam. Most mar félretenni is tudok, és van lakásom, családom is. Évente kétszer hazalátogatok Magyarországra a családomhoz, barátaimhoz. Egyébként a magyarországi barátaim fele már külföldön van.
Az első barcelonai év kőkemény volt. Ha nem lett volna mellettem a párom, hazamentem volna. Bár gyönyörű a város, a klíma isteni, a tengerparton dolgozom, de kezdetben nem tudtam spanyolul és katalánul. És az emberek itt sem elég nyitottak a külföldi bevándorlók felé. A laborból alig járt valaki Magyarországon, alig tudtak valamit róla, és nem is nagyon érdekelte őket. Kezdetben kívülállónak éreztem magam, de aztán egyre jobb lett. Alkalmazkodtam az itteni szokásokhoz.
A barcelonai kutatási színvonalat nehezen tudom a magyarországihoz hasonlítani. Itt Európa egyik legjobb kutatóközpontjában dolgozom, elismert kutatók tartanak naponta szemináriumot, a legmodernebb technikákkal dolgozunk. Otthon viszont csak az egyetemi kutatásban vettem részt. Bár ott is volt egy jó mikroszkóp és más berendezések is. Annyi biztos, hogy több pénzzel sokkal gyorsabban halad a kutatás. Többet is dolgozik az ember, mert hamarabb ér el eredményeket, és ez tovább ösztönzi.
Úgy érzem, hogy beilleszkedtem Barcelonában. Azon gondolkodom, hogy pedagógiát, kommunikációt fogok tanulni, hogy közelebb hozzuk a kutatást a gyerekekhez, diákokhoz. Jelenleg úgy gondolom, hogy Barcelonában fogok maradni, mert most már itt van a családom. De nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekeim beszéljenek magyarul, és sokat járjanak Magyarországra. Ha mégis hazaköltöznék, nem lenne belőle semmi problémám, hamar visszaszoknék. De a páromnak nehezebb lenne.
Bértábla
Ha riportalanyaink itthon maradtak volna (vagy ha egyszer majd hazatérnek), ennyi lenne a bruttó alapilletményük felsőoktatásban dolgozó kutatóként (a Tudományos és Innovációs Dolgozók Szakszervezete honlapján közölt, 2012 óta változatlan bértábla alapján):
Egyetemi tanár: 437 300–463 500 forint
Egyetemi docens: 306 100–332 300 forint
Egyetemi adjunktus: 218 700–231 800 forint
Egyetemi tanársegéd: 161 800–174 900 forint
Főiskolai tanár: 328 000–354 200 forint
Főiskolai docens: 240 500–266 800 forint
Főiskolai adjunktus: 196 800–209 900 forint
Főiskolai tanársegéd: 174 900 forint
Kutatóprofesszor,
tudományos tanácsadó: 437 300–463 500 forint
Tudományos
főmunkatárs: 306 100–332 300 forint
Tudományos munkatárs: 218 700 forint
Tudományos segédmunkatárs: 174 900 forint
2015. szeptember 19.
