Homokrablók

Világunk homokra épült – és ez most nem metafora, hanem szó szerint kell érteni. Homok nélkül a modern civilizáció nem létezhetne olyan formában, ahogy ismerjük. A vasbeton felhőkarcolók építéséhez és az ipar szinte összes ágához is felmérhetetlenül sok homok kell. Hiába terjednek a sivatagok, azok homokja nem megfelelő. A tengerpartok, óceánmedrek kibányászása pedig ökológiai katasztrófával fenyeget.



Paleram Cshauhan 52 éves indiai gazdálkodóra délutáni sziesztája idején törtek rá a bérgyilkosok. Az ágyában szunyókálva találtak rá, és lelőtték. Lánya hiába rohant vele a kórházba, mire odaértek, apja már halott volt. Bár a támadók álarcot viseltek, senkinek sem lehetett kétsége afelől, hogy kik bérelték fel őket. Cshauhan ugyanis évek óta kampányolt a kis falu, Raipur Khadar elöljáróinál, hogy végre tegyenek valamit a települést szó szerint és átvitt értelemben is romba döntő helyi bűnszervezet ellen, írja a Wired. Ők illegális homokkitermeléssel foglalkoznak, hatalmas vagyonra tesznek szert abból, hogy a térség összes hozzáférhető homoklelőhelyét kiaknázzák az utolsó szemcséig. A homok pedig a XXI. század egyik legjobban keresett ipari nyersanyaga lesz.
Napjainkban már hozzászokhattunk, hogy a föld természeti erőforrásai mind veszélybe kerülnek az ember fenntarthatatlan kizsákmányolása következtében. Unalomig ismerjük az ivóvíz, az olaj, az esőerdők, a sarki jégsapkák pusztulását, fogyatkozását. A (víz után) második legnagyobb tömegben kiaknázott természeti kincs válságáról azonban szinte senki sem hallott még. Ez a homok (és a sóder, de cikkünkben – noha különböznek – e kettőt egy néven említjük).
Noha úgy tűnhet, hogy szinte korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre, a nyugati civilizáció homokéhsége is korlátlan, a kereslet pedig egyre inkább meghaladja a kínálatot. A sóder a beton legfőbb alkotóeleme. A modern építészet soha nem látott mértékben függ a betontól. A több száz emeletes felhőkarcolók építéséhez nem jó akármilyen homok, olvasható az International Policy Digest folyóiratban. Hiába sivatagosodik el a fél bolygó Afrikától Spanyolországon keresztül Kaliforniáig, a sivatagi homok nem alkalmas az építkezésre. Túl apró szemű, kevés benne a szilícium-dioxid, viszont túl sok benne az agyag, a mészkő és a vas-oxid. De a sivatag homokja híján van azoknak az elemeknek is (a titánnak, a tóriumnak, az uránnak), amelyeket például a mikroelektronikai ipar használ. Tehát más forrásból kell kielégíteni a homok iránti igényt. Márpedig ez az igény hatalmas.
Egyetlen családi ház felépítéséhez átlagosan kétszáz tonna homokra van szükség, az ENSZ felmérése szerint a világ homokfogyasztása évente negyvenmilliárd tonnát tesz ki, ennek háromnegyedéért az építőipar a felelős. Ez a mennyiség elegendő lenne arra, hogy az Egyenlítő mentén 27 méter magas és ugyanilyen széles falat építsünk belőle. A homok felhasználásának léptéke már rég meghaladja újraképződésének ütemét. Ha nem vigyázunk, el fog fogyni.
Persze az emberiség évezredek óta használ homokot az építkezésekhez, de az utóbbi évtizedek demográfiai változásai megsokszorozták az igényt. A harmadik világ országainak népessége megállíthatatlanul szaporodik, megjelent és erősödik az egyre jobb lakhatási körülményeket igénylő középosztály.
Eközben az új gazdag államok (Szingapúr, az Egyesült Arab Emírségek vagy Bahrein) mit sem törődnek megalomán építkezési mániájuk fenntarthatatlanságával, és ehhez nem sajnálnak hatalmas mennyiségű ásványkincset importálni akár több tízezer kilométer távolságból is. Dubaj mesterséges szigeteket épít a tengerbe, amihez megbecsülni is lehetetlen, mennyi homokot használ fel.
A tengeri homok a legmegfelelőbb az ipar számára. Ehhez legkönnyebben a part menti régiókban lehet hozzájutni, de túlzott kitermelése hatalmas problémákat okoz. A tenger és a lakott területek között évezredeken keresztül a homok jelentette az ütközőzónát, amely egyik oldalról feltartóztatta az áradásokat, másik oldalról pedig megakadályozta-nehezítette a talajeróziót. Mértéktelen kitermelése mindkét funkcióját veszélyezteti, amire a legtöbb tengerparti ország már jó ideje ráébredt. Törvényeket hoztak a parti homokpadok védelmére, de ezek hatékonysága a legtöbb esetben igencsak megkérdőjelezhető. Sok helyütt, mire betiltották a homokbányászatot, már egyébként is kimerültek a készletek. Gyakorlatilag elfogyott a homok – ez néhány évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna.
Azokat a partszakaszokat, ahol maradt még, a globális építővállalatok által fillérekért felbérelt nincstelenek éjjelente szó szerint megrohamozzák, és a Der Spiegel riportja szerint ásókkal, lapátokkal vagy akár a puszta kezükkel is bontják, és ellopják. Így tesznek a Szenegáltól hatszáz kilométerre lévő Zöld-foki-szigetek partjai mentén is, ahol – mivel állandóan szárazon lévő homok már nem maradt – apály idején ezrek gázolnak a visszahúzódó tengerbe, és derékig vízben állva lapátolják a meder fenekéről a homokot. Sietniük kell, mert hat óra múlva újra jön a dagály, és többségük nem tud úszni. A Zöld-foki-szigetek lakói tehát önkezükkel pusztítják el azt a természeti kincset, amely az ország legfontosabb exportcikke: az érintetlen trópusi strandokat, amelyeket oly nagyon szeretnek a gazdag turisták. A helyi luxusszállodák nem is bátorítják a külföldieket, hogy a szigorúan őrzött strandokra ráunva a szomszédos partszakaszokat is meglátogassák, mivel azok helyén már csak az elszomorító külszíni fejtések sebhelyei maradtak. Eközben a helyiek kénytelenek feljebb települni, mert a homokos strandok elhordásával az óceán elöntötte egykori falvaikat.
Az illegális homokkitermelés elleni küzdelem sok esetben szinte hiábavalónak tetszik. A felvevői oldalon ugyanis olyan hatalmas érdekérvényesítő erővel rendelkező szereplők állnak, mint India, Kína és az arab világ dúsgazdag monarchiái. Természetesen ők nem ismerik el, hogy a legújabb, kilométer magas felhőkarcolóik törvénytelenül elrabolt homokból épültek, erre sokszor mégis fény derül. A Global Witness nevű természetvédő szervezet három évvel ezelőtt műholdfelvételekkel bizonyította, hogy az elmúlt évtizedekben Szingapúr területe huszonkét százalékkal nőtt. Továbbá bizonyítékokat mutattak be arról, hogy az ehhez felhasznált homok a környező országokból, Vietnamból, Indonéziából és Malajziából származik, mégpedig esetenként törvénytelen forrásból. Ezek az országok erre betiltották a homok exportját, Szingapúr azonban nem esett kétségbe, kotróhajóit azonnal Kambodzsa vizeire vezényelte. Félő, hogy e játszma mindaddig nem ér véget, míg marad kitermelhető homok a térségben.
Nem csak a tengerekre jellemző a homok rablása. A Gangesz folyó 2300 kilométer hosszan hömpölyög Indián keresztül, és szinte végig termelik ki hordalékait. A bangladesiek arra panaszkodnak, hogy mire hozzájuk ér a folyó, abból az utolsó kavicsig kihalászták a homokot és a sódert. Ez pedig közvetett módon sok ember életét követeli. Az esszenciális építőanyagok hiánya (több más tényező mellett) azt eredményezi, hogy a bangladesi épületek a világ legveszélyesebbjei között vannak. Szinte naponta dől össze egy-egy üzem, maga alá temetve a munkásokat, és a hiánycikké vált sóderrel üzérkedő „homokmaffia” jövedelmei lassan a klasszikus bűnszervezeti tevékenységek nyereségességével vetekszenek.
A jövő semmi jót nem ígér a tengerpartjaikat veszélyben érző, jellemzően szegény országok számára. Az előrejelzések szerint a következő évtizedekben a globális építőipar évi három–hat százalékkal fog bővülni, értéke tíz év múlva elérheti a 15 billió dollárt is. Az építőcégek – saját szempontjukból – remekül érzik magukat, a legfontosabb építőiparirészvény-indexek hetven százalékkal emelkedtek néhány év alatt. Semmi okuk hát, hogy visszafogják termelésüket, sőt a növekvő igények kielégítéséhez várhatóan még több nyersanyagra lesz szükségük.
A homok pedig lassan elfolyik az emberiség ujjai között.

2015. szeptember 12.