Kiemelkedő csillaghullás

Sok csillagászat iránt érdeklődő jó előre úgy időzíti szabadságát, hogy amikor augusztusban bolygónk menetrendszerűen áthalad a Perseidák meteorrajon, akkor a lehető legjobb kilátást biztosító, minimális fényszennyezéssel terhelt, ideális időjárású helyen legyen a csillaghullás megfigyeléséhez. A Space.com riportja szerint idén még a Hold pozíciója is kegyes volt a meteorfürkészekhez, így évek óta a legjobb meteorzáporban gyönyörködhettek az égi mozi nézői. Még ott is, ahol általában túl sok a fény a hullócsillagok észrevételéhez, vagy a légszenynyezés, a szmog rontja a légkör átláthatóságát.

133
év alatt kerüli meg a Napot a Swift–Tuttle-üstökös, amelyet a XIX. században egymástól függetlenül fedezett fel Lewis Swift és Horace Tuttle csillagász. Az üstökös a Perseidák meteorraj szülőégitestje, a meteorok tehát a belőle kirobbanó törmelékdarabkák.

10
kilométer az átmérője az üstökös magjának, amely összevethető azzal a meteorral, amely kipusztította a dinoszauruszokat. Szerencsére ezen égitest pályája nem keresztezi a miénket.

1979
évvel ezelőtt írták le először kínai csillagászok a Perseidák meteorrajt. Ezután hosszú évszázadokig csak egy-egy utalást találni rá az asztronómiai megfigyelésekben, míg 1835-ben újra fel nem fedezte a nyugati tudomány.

0,1
csillagászati egység (cse) széles és 0,8 cse hosszú (15 millió és 120 millió kilométer) a Perseidák meteorfelhő. Onnan kapta a nevét, hogy a meteorok a Földről nézve látszólag a Perszeusz csillagképből áramlanak szét, szakszóval a Perszeusz a radiánsuk.

80
kilométer magasan elég a légkörben a néha Szent Lőrinc könnyének nevezett meteorraj legtöbb hullócsillaga, és ez okozza a fényjelenséget. Augusztus 10-e Szent Lőrinc mártíromságának ünnepnapja, és a csillaghullás maximuma is augusztus közepére esik minden évben.

1650
Celsius-fokra is felmelegedhetnek a meteorok, amint belépnek a Föld légkörébe, nem csoda hát, ha erősen világítva izzanak. Valójában azonban nem maguk a meteorok látszanak, hanem a belőlük kilépő izzó részecskék alkotta világító csóva. A meteorok egyébként igen kicsik, méretük a homokszemnyitől a cseresznye nagyságúig terjed.

214 400
kilométer per órás sebességre is felgyorsulhatnak a meteorok, miközben csóvát húznak az éjszakában, emiatt látszanak alig egy-két másodpercig. Szerencsére idén épp újhold volt a csillaghullás idején, így a Hold fénye nem homályosította el a hullócsillagokat. Nem úgy, mint tavaly, amikor szinte a legfényesebb telihold idején érkeztek.

60
hullócsillag (vagy akár több) is feltűnhet a meteorhullás maximumának idején az égen óránként. Általában akkor fénylenek fel a szemcsék, amikor 97 kilométer magasan hasítják az égboltot.

0,7
magnitúdójú (szabad szemmel is látható) fényjelenséget fog okozni a Swift–Tuttle-üstökös, amikor legközelebb elhalad a Föld mellett. Ez a fényesség összevethető lesz az emlékezetes Hale–Bopp-üstökös látogatásakorival. Érdemes már most felkészülni az égi látványosságra, hiszen addig már csak 111 évnek kell eltelnie.

3044-ben
a számítások szerint a Swift–Tuttle-üstökös szokatlanul közel fog elhaladni a Föld mellett. Félni azért nem érdemes, mert a „szokatlanul közel” a csillagászat nyelvén azt jelenti, hogy 1,6 millió kilométernél közelebb. Ez kevesebb, mint a Föld–Hold-távolság duplája. Korábban felmerült, hogy következő látogatásakor, 2126-ban akár össze is ütközhet bolygónkkal, de aztán a számítások ellenőrzése után kiderült, hogy valójában 24 millió kilométerre lesz tőlünk.

2015. augusztus 22.