A Colosseum homokja

Dario Franceschini olasz kulturális miniszter az előre látható tiltakozás ellenére büszkén jelentette be, hogy 18,5 millió eurós költséggel visszaépítik a Colosseum rég megsemmisült padlóját. A cél az épület többcélú hasznosítása, magyarul a nagyobb bevétel. A kritikusok mindezt a történelmi örökség elárulásának, a Las Vegas-i bóvli térnyerésének tartják.


Lélegzetelállító látvány. A gladiátorok benyomulnak a Colosseum arénájába, a kamera körbe-körbepásztázik a lelátókon őrjöngő több tízezernyi néző tömegén. A hatalmas távlatok láttán a mozinézők elszédülnek, és lenyűgözve figyelik, hogy a grandiózus jelenet legapróbb részletei is finoman kidolgozottak.
Ridley Scott, a Russell Crowe főszereplésével készült Gladiátor című film rendezője minden részletre ügyelt. Sőt valójában jobbat akart, mint az eredeti. A jelenet nagy részét csak számítógépes grafikával alkották meg, a tényleges díszleteket, amelyek csupán egy emelet magasak voltak, és nem is tettek ki egy teljes kört, Máltán építették föl. És ennek nem csak az volt az oka, hogy az igazi Colosseumban nem forgathattak. Amikor ugyanis a rendező előzetes terepszemlét tartott a római amfiteátrumban, túl kicsinek találta azt. Nagyobbat akart, és meg is csinálta magának. Persze ez csak egyike a film történelmi „pontatlanságainak” – bár az egyik legotrombább közülük. Egy másik ilyen maga az építmény neve. A rómaiak ugyanis Amphitheatrum Flaviumnak hívták. A Colosseum név valamikor a VIII–X. század között terjedt el az épület mellett állt – a rodoszi koloszszushoz hasonlított, mai ismereteink szerint – 35 méter magas Néró-szobor kapcsán.
Ám mindegy, hogy a korban játszódó filmek pontosak vagy pontatlanok-e, a ma Rómába utazó és nem klasszika-filológus végzettségű turisták jelentős része a Római Birodalom Hollywood által megjelenített grandiózus képét keresi. A HBO történelmi akciósorozataiban nézők milliói látják a csillogó metropolis alig felfogható méretű épületei között hömpölygő tömeget, és ugyanezt az élményt szeretnék élőben átélni. Ezért hajlandóak órákon keresztül sorban állni a negyven fokban, ezért veszik meg a tízeurós ásványvizet az árusoktól, és ezért fizetnek egy-egy fotóért a gladiátornak öltözött olasz fiúknak. Aztán végre bejutnak a Colosseumba, és a látvány – legalábbis a tévén nevelődött turistának – kiábrándító. A stadion, bár ókori mércével hatalmas, a valóságban kisebbnek hathat, mint a szándékosan monumentálisra fényképezett filmek látványvilága. Alul meg csak romos pincefolyosókat látni, nehéz elképzelni a porondot, ahol a gladiátorok egymással és a vadállatokkal harcoltak.
A padló hiánya más szempontból is előnytelen. Noha páratlan bepillantást nyújt az építmény felszín alatti struktúrájába, hiszen fentről láthatjuk, hogy mely helyiségekben várták a gladiátorok és a vadállatok életük valószínűleg utolsó fellépését, sok egyebet nem lehet vele kezdeni. Például nem adhat otthont világsztárok nagyszabású koncertjeinek, mert sem színpadot, sem nézőteret nem lehet elhelyezni rajta. De gazdag hírességek extravagáns esküvőit, koktélpartijait is nehézkes a Colosseumban tartani.
Az olasz kormány szándékai szerint évek terméketlen társadalmi vitája után e hiányosságokat most kiküszöbölik, és ehhez a részben állami, részben a magánszektorból származó pénzügyi feltételek is adottak. Tizennyolc és fél millió eurós (5,8 milliárd forintos) költségvetéssel visszaépítik a Colosseum padlóját. Bár Franceschini miniszter a padló mellett egy komplex, összességében nyolcvanmillió eurós renoválási programot is beharangozott (például megújul az Uffizi képtár, Pisában pedig római kori hajókat bemutató múzeumot építenek), messze a leghevesebb érzelmeket (és ezáltal a legnagyobb médiafigyelmet) az aréna rekonstrukciója váltotta ki.
Sokan azzal érvelnek, hogy a homokkal borított fapadló visszaépítése a Colosseum „rendeltetésszerű” használatának másfél évezreddel ezelőtti befejeződése óta eltelt évszázadok teljes örökségét zárójelbe tenné. Ez azonban nem teljesen igaz. A közép- és kora újkorban a Colosseum a legkülönfélébb mesteremberek műhelyeinek adott otthont. A falakon növő több száz növényfajt magába foglaló flórát pedig már a XVII. században elkezdték katalogizálni a botanikusok. Mindezen idő alatt pedig az amfiteátrum pincerendszerét (az úgynevezett hipogeumot) padló fedte. Az arénát éppen az alagsor régészeti feltárásának érdekében távolították el a XIX. század végén. Franceschini miniszter is ezzel érvelt, amikor tavaly archív felvételt jelentetett meg Twitter-üzenőfalán a Colosseumról, benne az érintetlen padlóval.
Természetesen nem önmagában a deszkák beépítése váltott ki ilyen heves indulatokat, sokkal inkább azok az esetleges fejlemények, amelyeket a pallók ezután majd lehetővé tesznek. A miniszter sietett hangsúlyozni, hogy nem lesznek rockkoncertek és focimeccsek a Colosseumban, de még csak gladiátorbemutatók sem. „Nem csinálunk a Colosseumból Las Vegast!” – jelentette ki Franceschini, de kevés kétkedőt tudott meggyőzni. Különösen a modern kori színpadtechnikával felturbózott gladiátorshow-któl viszolyognak sokan.
Ezek helyett a kormány „emelkedett” programokat, klasszikus opera-, balett- és komolyzenei előadásokat képzel el az amfiteátrumban – már ha hinni lehet az ígéreteknek. A kritikus olasz történészek kétségbe vonják, hogy bármiféle emelkedettség kisülhet a kétezer éves romokból és a hozzájuk épített modern épületrészekből, és persze mindenki ezernyi sokkal jobb helyet tudna, ahol nagyobb szükség lenne a pénzre. „Manapság divatos kifejezés az edutainment (amelyet az angol oktatás és szórakoztatás szavakból képeztek – M. Cs.). De Olaszországban a kultúrát sosem sikerül vegyíteni az élvezettel, mindig csak a legalantasabb szórakoztatás sül ki az ilyen próbálkozásokból – nyilatkozta a The Independentnek Tomaso Montanari, a Nápolyi Egyetem művészettörténet-professzora. – Én nem akarom, hogy a miniszter a Colosseummal foglalkozzon. Ehelyett viszont tehetne valamit azzal a kétszáz történelmi templommal, amelyek már harminc éve bezárva állnak Nápoly belvárosában.”
Viszont más történészek együtt tudnának élni az újra padlós Colosseummal. Adriano La Regina római régészeti szuperintendáns szerint a terv kivitelezhető. „Nem gondolom, hogy különösebb baj származna belőle – nyilatkozta a tudós. – Viszont kiterjedt kutatást kell végezni, mert nagyon összetett problémáról van szó. Ugyanakkor a Colosseum nem olyan törékeny műemlék, mint azt sokan hiszik, hiszen egykoron nyolcvanezer ember befogadására alkalmas stadionnak tervezték.”
Mások egyenesen a korábban szakszerűtlen módon megzavart történelmi állapot visszaállítását tartják a műemlékvédelem feladatának. Ezen a ponton a Colosseum rekonstrukciója azonban végérvényesen elvész a régészek között öröktől fogva zajló és objektív érvekkel vélhetően soha fel nem oldható „visszaépítsük, ne építsük vissza” vita átláthatatlan labirintusában. Ahogy abban sem tudnak soha megegyezni a szakemberek, hogy egy néhány száz éve leesett kőtömböt vissza szabad-e emelni a pogány sziklaszentély tetejére, úgy e kérdésben sem lehet konszenzusra számítani.
Marad hát a politikai töltetű, személyeskedő civakodás. A La Repubblica publicistája a kulturális miniszter vélt motivációit egyenesen a sokat támadott Russell Crowe-filmből vett idézettel szemlélteti: „Ez nem helyreállítás, hanem ráncfelvarrás, díszletépítés. Szimbólum, amelyet [a miniszter saját dicsőségére] Rómára kíván tukmálni. Mivel – ahogy Gracchus mondta a Gladiátorban – Róma dobogó szíve nem a szenátus márványa, hanem a Colosseum homokja.”

2015. augusztus 22.